Villanófényben: Felföldi László

 

Fotó: Lambert Attila

 

A szobában orchideák, a templomkertben egész nyáron át nyíló virágok. Sokak örömére nemcsak játszótér, kondipark, trambulin, röplabda- és focipálya, pingpongasztal és kosárpalánk, hanem állat­simogató is van itt – mindez a debreceni Megtestesülés-templom plébánosa, Felföldi László keze munkája. Laci atya nagyon szeret kertészkedni és az állatokkal foglalkozni. „Babusgatom a növényeimet, s amikor úgy érzem, nehéz valami, kiszököm a természetbe.” Pasztorális helynökként a munkanapot az irodában tölti, az estéket pedig a plébániai közösségekkel. A Megtestesülés-templom mellett a józsai plébániát is ellátja, így valóban „szöknie” kell, ha a természet közelébe vágyik. A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye legnagyobb városában él, pedig a Geszteréden, ebben a kis faluban töltött varázslatos gyerekkora miatt mindig is falusi plébániára vágyott.
A plébánosi lakás „felvirágzása” nem az orchideákkal kezdődött. Laci atya többféle szobanövény nevelésével próbálkozott, de a fáktól árnyékolt szobákban nem maradtak meg a virágok. „Mind belehalt a szeretetembe. Hosszú kísérletezés után végül aztán megtaláltam azt a növényt, ami boldogan él itt. Így került ide a harminc orchidea.” Az atya szívesen vállalja a különleges gondozást igénylő növények nevelgetését, s ugyanilyen szeretettel végzi hívei lelkigondozását is.
A családi házas zöldövezetből a nyolcvanas években negyvenezres lakóteleppé nőtt az újkerti városrész, ahol Felföldi atya 2003 óta plébános. Egy múlt nélküli, parányi egyházközségből indult itt az élet. A domonkosok kezdtek a jövőről álmodni, de végül az egyházmegye építette fel a templomot. 2004-re elkészült a plébánia is, és folyamatosan gyarapodott, növekedett a közösség. A missziónak számos formája volt. Laci atya szerint a leghatásosabbnak a nyitott játszótér bizonyult, és az állatsimogató, amely egy húsvéti nyuszival indult. „A mai napig rendszeresen bejönnek a templomudvarra a családok, nekem pedig az a feladatom, hogy megszólítsam őket.”
A temetések is alkalmat kínálnak arra, hogy az atya kapcsolatba léphessen a templom vonzáskörzetében élőkkel. „Keresek valami szépet az elhunyt életében, s miközben erről beszélek, az emberek elkezdenek velem együtt gondolkodni. A halállal szembesülve felébred bennük a vágy, hogy jobb emberek legyenek. Meghívom a gyászolókat a temetés utáni vasárnapra, a misére, hogy imádkozzunk együtt az elhunytért, a gyászolókért. És sokan közülük ott maradnak ezután, mert részeseivé lesznek egy olyan közösségi találkozásnak, amilyet még nem tapasztaltak.”
A plébánián nagy a közösségi élet, minden korosztályhoz tartozó és mindenféle életállapotú hívő tud hova tartozni. Ez Laci atya szívügye. „Ma akár évtizedekig is járhat valaki templomba anélkül, hogy megszólítanák. Az Egyház legnagyobb vesztesége, hogy a liturgiáért feláldoztuk a közösséget. Gyönyörűek a liturgiáink, de azt a pap mutatja be, a hívek pedig szinte nézőként vannak jelen. Eredetileg az Egyház közössége tartott magának liturgiát, a közösség teremtette a szertartást, és nem fordítva történt. A liturgián ma találkozhatunk Istennel, de egymással nem­igen. Mindent megteszek azért, hogy a gyerekeket és a felnőtteket is bevonjam a fel­adatokba, és tevékeny részesei lehessenek a liturgiának.” Hozzáteszi: A világ ma valóságos közösség helyett közösségi oldalakat kínál. Látszik, hogy az Egyház jó úton indult el, de nem elég határozottan tette. „Szentmisét tartani kevés, építeni kell a közösséget.”
A munka idővel meghozza a termését: „A templom erejét a családok jelentik. Rengeteg nálunk a gyerek. A mai bérmálkozóinkat én kereszteltem, a szüleiket én eskettem.” Laci atya számára a beérett hit bizonyítéka a közösségért vállalt szolgálat. „A virágpor gyűjtögetését idővel a méz elkészítésének és átadásának kell követnie.” A plébánián minden tevékenységhez megvannak a plébános munkatársai. Közösen keresik a megerősödés útjait, és az atya vallja, az egyik legfontosabb dolga, hogy a munkatársaival foglalkozzon.
A lelkipásztori szolgálathoz példaképeinek iránymutatásai nyújtanak segítséget számára.  Az alapokat a geszterédi gyerekkor tapasztalatai és a kis falu plébánosa adta. „A hívek feltétlen szeretetét tőle tanultam. Nagyon okos ember volt, de hihetetlen egyszerűséggel tudott jelen lenni az emberek között.” Laci atya számára mintaként szolgált pap nagybátyja is, aki arra tanította, hogy a növekedés feltétele a minőségi spirituális élet. „Mindig előre nézzünk, és bátran vállaljuk a merész lépéseket is!” – ezt a látásmódot is neki köszönheti. Emellett követendő mintát jelentettek számára a gimnáziumi évek alatt megismert kecskeméti piaristák is.
Laci atya az érettségi után szakmát tanulni jelentkezett, és már végzett elektroműszerészként iratkozott be a szemináriumba. „Nagyon nehezen szántam rá magam a papi hivatásra, féltem tőle, mert tudtam, éreztem, ezt csak jól szabad csinálni. Belehal az ember, ha nem jól csinálja. Nem voltam biztos abban, hogy valóban ez Isten akarata. Aztán megtapasztaltam, hogy amikor a Jónás-effektus határán álltam, Isten bele-belenyúlt az életembe. Határozottan, világosan, egyértelműen.” Eleinte „képtelen voltam eldönteni, valóban akarok-e pap lenni. Éreztem, hogy tisztáznom kell ezt a kérdést, ezért döntöttem a szeminárium mellett. A végső választ a diakónussá szenteléskor adtam meg. Addig vívódtam, azon tépelődtem, ki fogom-e bírni, egyáltalán alkalmas vagyok-e a szolgálatra, jó-e ez nekem, s vajon Isten akarja-e, vagy inkább én akarom.” A szemináriumban meg tudta osztani kérdéseit a spirituálissal, aki nem sürgette a döntését. „Hagyták, hogy kiforrjon az ember szíve, lelke. Végül ki tudtam mondani az igent, és azóta boldog vagyok. Örömmel, szeretettel végzem a szolgálatot.”