Villanófényben Farkas László
Fotó: Merényi Zita

 

Ahogy lelkipásztori életéről beszél, ma is ugyanaz a tűz, az a magával ragadó erő sugárzik a szavaiból, ami hivatása felismerésekor betöltötte. A váci egyházmegyés Farkas László atyát 2002-ben szentelték. Szolgálata tizenöt éve összefonódott egyházmegyéje ifjúsági munkájával, amelytől idén nyáron vett búcsút, amikor Hatvan plébánosa lett. „Nem kis kihívás átadni az egyházmegyei ifjúság­pasz­torációt” – mondja visszatekintve az ifjúsági referensként kezdett, majd egyházmegyei ifjúsági lelkészként végzett tizen­egy éves munkára, amelynek eredményeként felépült az egyházmegye egyedülálló pasz­to­rációs modellje, az ifjúságot plébániához kötötten összefogó régiós hálózat.
Laci atya szívéhez feltehetően azért is állt közel ez a pasztorációs terület, mert hite elmélyülése kamaszkori krízisekhez és a keresztény ifjúsági közösség hiányához kötődik. Nagy szeretettel beszél a családjáról, de hitéletének elmélyülését nem a szüleinek köszönheti, az ő Egyházhoz kötődésüket megnehezítette a kommunizmus. „Nagy szabadságot adtak, és alapvető bizalommal, elfogadóan neveltek. Apám még a jegyeimet sem nézte meg. Ha nagyon átléptük a határokat, csak akkor szóltak.” Plébánosa hívására a nagyapja halálakor lett rendszeres templomba járó és ministráns, amit a faluban uralkodó szokás ellenére a nyolcadik osztály elvégzése után sem hagyott abba. Nem választott egyházi iskolát, Örkényből akkoriban erre nem volt példa. Az volt a vágya, hogy mielőbb családot alapítson, így Pestre jelentkezett szakközépiskolába, hogy mihamarabb kenyérkeresővé váljon. Életútját plébánosa továbbra is figyelemmel kísérte, egy társával együtt hivatásgondozó hétvégére küldte a kecskeméti piaristákhoz. Itt merült fel benne először a papi hivatás gondolata. „Az Oltáriszentségben jelen lévő Jézus előtt térdeltem, a Miatyánkot imádkozva. Amikor a »Legyen meg a te akaratod« sorhoz értem, akkor szólalt meg bennem a kérdés: mi van, ha Isten papnak hív? Ettől megijedtem, és elhatároztam, ezután így fogom imádkozni a Miatyánkot: »Legyen meg a te akaratod, csak azt ne akard, hogy pap legyek.« Attól kezdve mindennap kértem a Jóistentől, hogy megtalálhassam azt a lányt, akivel majd nagycsaládosként Istennek tetsző módon nevelhetjük a gyermekeinket.” Az elektronikai szakközépiskola, ahová járt, a focizás és a pesti bejárás nem adott módot a kamaszfiúnak arra, hogy lányokkal ismerkedjen. Az érettségit követően egy, a „világ végén” tartott kisközösségi lelkigyakorlat hozott számára jelentős fordulatot. „Egy búzamező közepén szálltam le a vonatról. Gitáros éneket hallottam, innen tudtam, hogy jó helyen járok. Istenről szólt az ének, és gyönyörű volt. A lelkigyakorlat résztvevői körben ültek. Földbe gyökerezett a lábam az élmény hatására, hát még, amikor megpillantottam azt a gyönyörű lányt.” Egyszerre találta meg azt, akivel – rögtön érezte – közük van egymáshoz, és tapasztalta meg az Istennel való találkozás mély örömét, ennek hatására pedig személyisége kinyílását, kivirágzását. „A hittanos táborban számomra ismerős nyelven, fiatalosan dicsértük Istent. Az énekeskönyv addig ismeretlen dalait egy hét alatt megtanultam, olyan mély élményt jelentettek.” A lelkigyakorlatról megerősödött önbizalommal és a viszonzott szerelem reményével tért haza, ezzel az érzéssel a szívében: „Mindenkit szeretni tudok.” A változást a környezete is érzékelte, és választottja is elfogadta a közeledését. Rajongással teli hónapok következtek, sűrű levélváltások a Budapesten egyetemet kezdett fiú és a komlói lány között. A két fiatalt egy katolikus karizmatikus imatalálkozó hozta össze újra, Budapesten. Ám amikor Laci atya erről az eseményről beszél, már az Istennel való közelség megélése szól a szavaiból. Idegenkedve ment el a rendezvényre, de a zuhogó esőben imádkozó-éneklő tömeg hatására ő is egyre inkább bevonódott az eseményekbe. „Ott vált világossá számomra, hogy Jézus, aki előtt ministránsként térdeltem, ma ugyanaz, mint kétezer évvel ezelőtt. Ő nemcsak akkor gyógyított, hanem ma is. Itt és most is kapcsolatot tud teremteni velünk, csak oda kell figyelnünk rá. Mekkora dolog lenne, ha Jézus engem is kiválasztana a szeretetével!” – gondolta, és ott, a tömegben állók számára akkor elhangzott próféciát hallva tudatosult benne: Jézus egyenesen hozzá szól és a papi életre hívja. „Olyan erős bizonyosság volt ez számomra, ami azóta sem kérdőjeleződött meg bennem.” Belső szabadságot élt meg, azt, hogy választhatná a lány szerelmét is. Ám ott volt benne a bizonyosság, hogy Isten jobban tudja, mi az, ami igazán boldoggá teszi majd őt. Az akkor megélt közelség, az az érzés, hogy „Jézus valóságosan mellettem van” ma is kíséri az életét. „Egy éven keresztül olyan érzés élt bennem, mintha szerelmes lettem volna Istenbe. Jézus valóságosabb volt számomra és közelebb volt hozzám, mint a szüleim, akiktől pedig mindent megkaptam, amire szükségem volt, sőt, közelebb éreztem magamhoz, mint azt a lányt, akit szerettem. Az Isten iránti szerelem tulajdon lángjaiban emésztette el ezt az utóbbi érzést.” A következő tanévet már a szemináriumban kezdte. Az első évet Győrben végezte el, majd a további hatot Budapesten, a Központi Szemináriumban. „Jó volt a tanulás, a szemináriumi élet. Kellett a kötöttsége, hogy megéljünk valamit az apostolok életéből, az »aki elhagyja apját, anyját…« érzésből. Megtapasztaltuk ennek az életformának a ra­di­ka­li­tását, és ez örömet okozott nekem.” A tanulás után salgótarjáni, gödöllői és szadai kápláni évek következtek, majd újabb tanulás, a doktori disszertáció megírása következett. Utána jött Sülysáp, Monor, Vác-Hétkápolna és Kosd, augusztus óta pedig a legújabb állomáshely, Hatvan. Mindenütt a közösségépítés volt a legfőbb feladata: a vallásilag elkötelezett, spirituális légkörű Gödöllőn, a kommunista örökséget hordozó Salgótarjánban és a közösségi életet nem ismerő hozzácsatolt falvakban egyaránt. Az ifjúsági lelkészként teljesített szolgálat évei voltak ezek, amelyektől idén nyáron vett fájdalmas búcsút. Az elszakadás nem csak számára volt nehéz – erről tanúskodik a vele együtt dolgozó sok száz fiatal vallomása a neki szóló video­üze­netekben (mente.hu). Laci atya új állomáshelyén sem csügged. Már megszólította a fiatalokat, a házasokat, az időseket, és örül a hozzá tartozó két egyházi iskolának. Jó hallgatni őt, érezni csendes békéjét, lelkesedését és a mindennapjait meghatározó fegyelmet. Mi ad erőt neki mindehhez? „Az élet folyamatos önreflexiót igényel. Odaállhatok-e az oltárhoz, hogy az Úr testét magamhoz vegyem? Egyetlen napot sem szeretnék eltölteni úgy, hogy ne misézzek. Ezért kell a rendszeres gyónás, amelynek gyakorlatát még gyerekkorból hoztam magammal. És kell a személyes ima, a zsolozsma, ha lehet, még, a rózsafüzér is. De sokat segít a heti egy fociedzés is, amikor kihajthatom magam. A sport küzdeni tanít. Sok rossztól visszatart a szeretet, az, hogy a szentáldozásban naponta megélhessem: eggyé válok Jézussal.”