Villanófényben: Bognár István
Fotó: Lambert Attila

 

A tevékeny hét év kezdete nem volt könnyű: „Civitas fidelissima-öntudat, magukra joggal büszke emberek és élő vallásosság fogadott Sopronban. Bizonyítanom kellett ahhoz, hogy elfogadjanak, hogy lássák, tényleg értük élek.” István atya lelkileg-szellemileg igényes, de idősödő egyházközséget talált a Lőverekben, ahol a domonkosok egykori konviktusában, egy villaépületben tudtak misézni. „Összezsúfolva fértünk el, de a szűk helyen egy szívvel-lélekkel imádkoztunk.” A templomépítő szándék azonnal megfogalmazódott a 2009-ben kinevezett plébánosban, és azt is felismerte, hogy azt az „élő kövek” közösséggé formálásával együtt kell megvalósítania. A plébániához tartozó Árpád-házi Szent Margit Óvodában kezdte a munkát. „Mindennap ott voltam, a gyerekeken keresztül megismertem és meghívtam a szülőket, akik sok esetben meg sem voltak keresztelve.” Kezdeményezések hosszú sorával elérte, hogy a közösség a templomépítés mellé állt. Kezdetben pályázatoktól várták a megvalósulást, ám lassan megértették, hogy a felépülő templomra nekik is áldozniuk kell. Végül a bekerülési költség jó harmadát a hívek biztosították. És eközben egyre elevenebben élt az egyházközség: mariazelli zarándokutak, imaapostolság, a Julianeum énekkar egyházmegyejáró jótékonysági hangversenyei, Lőveri esték címen kulturális programsorozat, pünkösdi egyházközségi nap, a közösségek elkötelezettsége – mind-mind azt szolgálták, hogy az emberek magukénak érezzék az építkezés ügyét. „A templomépítés során értette meg a Lőverek polgári jólétben élő lakossága, hogy mindenkinek tennie kell egy lépést, nem elég eljönni a vasárnapi misére. Másokért élő emberekké, egy nagy családdá kell válniuk. István atya az induláskor Boldog Apor Vilmos püspök közbenjárását kérte: „A hét év során kézzelfoghatóan éreztem a segítségét.” 2015. március 1-jén, az Árpád-házi Szent Margit-plébánia alapításának hetvenedik évfordulóján szentelték fel Supka-Kovács Tamás építész alkotását.
Bognár István atyát Győrben sem kerülik el a templomépítő feladatok. Belecsöppent a Nagyboldogasszony-székesegyház restaurálási munkálataiba. A lelkipásztori helyzet is kihívásokkal teli: „A győri belváros kezd kiürülni, a székesegyház körüli utcákban inkább idősek élnek. Felújítás és lelkipásztorkodás számomra egymást feltételezi. Bízom abban, hogy a munka össze fogja hozni az embereket.” Hogy az élő és valóságos kövek együtt épüljenek, ahhoz a tíz év plébánosi gyakorlat – három év Győr-Ménfőcsanakon, hét év Sopronban – mutat utat. „A felújításba és a közösség­építésbe egyaránt igyekszem bevonni minél több olyan embert, aki örömmel segít ezeknek a feladatoknak az elvégzésében.” A lelkipásztor egyszerre indul el a fiatalok és az idősek felé. „A győri iskolák diákságát, tanári és szülői közösségét szeretném megszólítani. Húsvétkor az időseket hívtam össze, hogy rózsafüzér-társulatot alakítsunk, ők adnak számunkra imahátteret. A liturgiában való részvételt is szeretném közösségteremtő szándékkal átalakítani. Jó volna bővíteni a Szent László-ereklye őreinek körét is, amelynek tagjai az ünnepi alkalmakkor kísérik a lovag­király ereklyéjét.” De a tervek között szerepel – soproni mintára – egy örökimádó kápolna létrehozása is, továbbá szívesen adna otthont a cserkészeknek, és keresi az együttműködés lehetőségét az ugyancsak belvárosi bencésekkel és a kármelitákkal. Az egyházmegye legnagyobb templomában – annak három nagy lelki kincsével: a Szent László-hermával, a Könnyező Szűzanya kegyképével és Boldog Apor Vilmos sírjával – a turizmus is nagy kihívás, István atya számára ez a misszió lehetőségét jelenti. „Aki bejön a templomba, abban ott a nyitottság a természetfeletti iránt. A szépség megállít. Az emberek láthatóan meghatódnak. Megérzik a kegyelmi erőteret, s ez sokakat elgondolkodtat. Örülök, ha kérdeznek, és magam is szívesen megszólítom a betérőket. A látogatottság magával hozza, hogy bizony a szentmisék alatt is sokszor „átjáróház” a székesegyház. Nehéz volt megállnom, hogy emiatt ne nézzek szigorú szemmel. Bízom abban, hogy ha szépen végezzük a liturgiát, talán a nézelődők is leülnek.” István atya figyelmét nem kerülik el a gyóntatószék körül álldogálók sem. Kérdésére, hogy szeretnének-e gyónni, legtöbbször igen a válasz. Ez spirituálisát, Bindes Ferenc atyát juttatja eszébe. „Két fő dolog van, amit papként meg kell tartani: a misézés és a gyóntatás” – tanulta tőle a szemináriumban, ahol húszévi papi szolgálata alatt maga is volt elöljáró – prefektus, spirituális és teológiai tanár. István atya szakterülete a dogmatika, amelyet Rómában tanult, s azon belül is az ökumenizmus. Az a kérdés foglalkoztatja, mit jelent az Eucharisztia a Krisztus-hívő felekezetek számára, és hangsúlyozza, mennyire fontos ma is a teológiai párbeszéd.
István atya húszévesen jelentkezett a szemináriumba. „Édesapám példájára orvosnak készültem, a mentőszolgálatnál eltöltött egy év során kristályosodott ki bennem, hogy arra van hivatásom, lelki orvosként tegyek az emberekért. Már tizenévesen motoszkált ez bennem, de sokáig tartott, amíg kimondtam.” A vallásos életbe való bekapcsolódását főként nagyszüleinek és egy csornai ifjúsági közösségnek köszönheti. „Szüleim nagyon jó emberek voltak, de akkor még nem éltek kimondottan vallásgyakorló életet. A nyarat a nagyszüleimnél töltöttem, soha nem engedték, hogy ellébecoljam a vasárnapot. Reggel keltünk, és mentünk a templomba. Kicsit muszájból, de idővel kialakult belőle egy jó szokás.” Ezzel a háttérrel került a csornai „peresztrojkás” hittancsoportba. „Mindenkinek elmaradt az életéből valamilyen szentség, azt pótoltuk itt.” A kezdetben félénk középiskolást először a kántor hívta az énekkarba, aztán szerepet kapott a pásztorjátékban, hamarosan ministránsként vett részt a liturgián, és egyre aktívabb lett az ifjúsági életben. Miután felerősödött benne a papi hivatás gondolata, egyre kevésbé bírta „a kettős életet”. Elmondta ezt a plébánosának, aki elvitte egy nyílt napra a győri szemináriumba. Ekkor válaszolt igennel a hívásra: „Megfogott a légkör, kimondtam, hogy jönni akarok.”