Villanófényben Bodó Zoltán

Bodó Zoltán atya négy mosonmagyaróvári éve a folyamatos építkezés jegyében telt. A következetes gyarapodás a plébános körül kialakult közösség együttműködésének műve, gyümölcsei gazdagodást hoztak nemcsak az egyházközségnek, hanem a városnak és az egyházmegyének is. Közösségek jöttek létre a fiataloknak, a ministránsoknak, a cserkészeknek, a szociális gondoskodást pedig egy nemrégiben alakult karitászcsoport vállalta magára. Tematikus éveket hirdetnek egymásra épülő programokkal, rendszeres a szentségimádás és a kántorböjt a hivatásokért.
A közösség örömére jelenleg két papnövendék tanul Győrben. Minden évben van kerékpáros és gyalogos zarándoklat, valamint „gasztro­kul­tu­rális­sá” bővült, távoli célpontokat elérő buszos vagy repülős út. Tavasszal a plébánia egykori menházában megnyílik a környék első hospice-háza, s a templomuk felszentelésének 350. évfordulójára jubileumi évet hirdettek.
Magyaróvár nehéz múltra tekint vissza: a hármas határ mentén fekvő települést a kommunista időszakban szigorúan ellenőrizték, s az 1956-os forradalom talán legvéresebb sortüzének következményeit évtizedeken át viselnie kellett. De a jelen sem könnyű. A nyugati határ közelsége munkavállalók sokaságát vonzza ide, és a mosonmagyaróváriak is előszeretettel dolgoznak Ausztriában, ami „átjáróház” jelleget kölcsönöz a városnak.
Amikor Zoltán atya 2013-ban idekerült, egy olyan közösséget örökölt meg, amely megszokta, hogy mindenben a papja irányít. „Már negyedik éve arra törekszem, hogy a hívek megértsék, nem az én elképzelésem a fontos, hanem az, hogy közösen csináljuk valamit. Hogy élő legyen a közösség akkor is, ha nincs papja. Egy terv akkor valósulhat meg, ha van, aki mögé áll és felvállalja. Lassan alakul ki az emberekben ez a gondolkodás. Időbe telik, míg felismerik, hogy az életünk közös ügy.”
E szemléletnek köszönhetően mára már sok szálon futnak a közösségi élet eseményei, és a plébános célja, hogy mindezt összefogja, „erős kötél legyen, aminek tartása van”.
A 2002-ben szentelt fiatal pap számára Mosonmagyaróvár az első plébánosi állomáshely. Az előző tizenegy év a tapasztalatszerzés időszaka volt: két év büki káplánság kilenc faluval, hat év titkári szolgálat Pápai Lajos püspök mellett, és egy hároméves liturgikusteológia-stúdium Rómában. Titkárként az egyházmegye működésébe nyert bepillantást, Rómában a világegyház vérkeringésébe kerülhetett be, a büki plébánosi szolgálata idején pedig lelkipásztori tapasztalatot szerezhetett. Szolgálata elmélyítését ma is fontosnak tartja, ezért lelkigondozói képzésben vesz részt.
Bár Zoltán atya fiatalon, közvetlenül az érettségi után jelentkezett a szemináriumba, élete első tizennyolc éve nem ebbe az irányba mutatott. Szülei nem gyakorolták a vallásukat. A nagyanyja határozott kérésére lett elsőáldozó, elég későn, ötödikesként.
„Kegyelmi időszak volt számomra a felkészülés az elsőáldozásra. Bár a csoportban egyedül én voltam »túlkoros«, jó barátság szövődött köztünk. Később mégis elmentem a templomból. Hetedikes voltam, amikor egy egészségügyi problémám megijesztett, és visszavitt a közösségbe. Elmentem gyónni, s onnantól kezdve naponta jártam szentmisére. Először csak a padban ültem, de aztán hívtak, és ministrálni kezdtem. Jó társaság volt a plébánián, szerelmek is szövődtek, én is forgolódtam egy lány körül. Eszem ágában sem volt, hogy pap legyek.”
Egészségügyi szakközépiskolában tanult tovább. Adottságai és vonzódásai négy pálya lehetőségét vetítették előre. Óvodáskora óta megvolt benne a segíteni vágyás, és gyerekként arról álmodozott, hogy orvos lesz. Később, amikor a cserkészetben fiatalokkal foglalkozott, felmerült benne, hogy tanárnak megy. A középiskolai éveit végigkísérte a színjátszás és a versmondás, érdekelte a színészi pálya, s eközben sok apró dolog vitte a papi hivatás felé. Az érettségi előtt már csak a színészet és a papság jelentette számára a két lehetséges utat. „A választásom mindenkit meglepett, leginkább a plébánost, aki látta, melyik lánynak csapom a szelet. De bennem nem volt kétség, korábban is határozottan hoztam meg minden döntésemet.”
„Ahogy Jézus ígérte: százannyit kaptam.” Zoltán atya jól érzi magát. „Boldogság számomra a tapasztalat, hogy jó helyen vagyok. Nem mondom, hogy nincsenek problémáim. De ez csak olyan, mint ahogy az édesanya is emlékszik, hányszor kellett felkelnie éjszaka a gyermekéhez. A nehézséget legtöbbször én magam jelentem. Számtalanszor megélem, hogy valamit nagyon szeretnék csinálni, de csak nem jön össze. Szangvinikus típus vagyok. Amikor látom, hogy nagyon nem jutok előre, átmegyek a templomba, feltárom a gondomat az Úrnak, és rábízom. Mindig azt látom, hogy ha végre át tudom adni neki az irányítást, akkor megoldódnak a dolgok. Nagyon gyakran kerülök ebbe a helyzetbe. Nem az a lényeg, hogyan akarok valamit megoldani én. Ehelyett át kell imádkozni a dolgokat, valahányszor belekezd az ember valamibe.”
Bodó Zoltán gyerekként arra vágyott, hogy gyógyítsa a betegeket, de végül a papi hivatás mellett döntött. „Amikor feladtam az egészségügyi pályához kapcsolódó terveimet, azt fogalmaztam meg magamban: a testet nem mindig lehet meggyógyítani, de a lelket igen. Jézus maga adott a kezünkbe eszközöket ehhez. A szentgyónás csodálatos lehetőség arra, hogy kibéküljünk vele, és rendbe hozzuk a kapcsolatunkat. A szentmisében az Eucharisztia Jézus csodálatos közelségét kínálja fel nekünk. S mindennek ugyan­az a célja: hogy egykor majd mindannyian ott legyünk együtt a nagy liturgiában.
E felé segíteni az embereket – ez a hivatásom.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.