Villanófényben Bacsmai László mohácsi plébános
Fotó: Loósz Róbert

 

„A Jóisten a papnak oda küldi a kegyelmet, ahová a püspök helyezi őt. Kegyelem nélkül, bármilyen jó is valahol, nem lehet megmaradni.” Bacsmai László még papnövendékként kapta ezt a tanítást, amely oly fontossá vált papi életében. Nem volt könnyű elhagynia Felsőszentmártont, ahonnan kilencévi lelkipásztori szolgálat után helyezték Szekszárdra. Onnan pedig tizennégy év után egyik napról a másikra Mohácsra került.
Laci atya már gyerekként is megélte, milyen erős kötelék fűzi az embert az otthonához. A néhány száz lelkes Drávasztárán, a horvát–magyar határ közelében nőtt fel. Ahogyan a gyerekkoráról mesél, egy szerető nagycsalád és a templomhoz kötődő élet képei jelennek meg előttem. „Az egész falunk horvát volt. Óvoda híján a nagymamám vigyázott rám. Ő nehezen beszélt magyarul, ötéves koromig én is.” Laci atya egy pap ismerősük tanácsára tizennégy évesen jelentkezett a győri bencés gimnáziumba. „Ez volt életem legnagyobb döntése, nehezebb, mint az elhatározás, hogy a papságot választom. Már négyévesen pap szerettem volna lenni. De tizennégy évesen eljönni otthonról, úgy, hogy évente csak négyszer mehetünk haza, nagy dolog volt.”
A gimnáziumban folytatódott a felkészülése a már gyerekként vágyott életpályára. Harmadik osztályban, a lelkigyakorlaton a papi hivatásról beszélgettek. Mint kiderült, három dolog szükséges hozzá: „Akarja Isten, akarjam én és a közösség is.” Laci atya biztos volt magában, a hívek is ösztönözték, így a gimnázium utolsó évében Isten akaratát kereste. Szeretett plébánosát akarta megkérdezni erről, de csak a temetésére jutott haza. A Lisieux-i Kis Szent Teréz életpéldáját felidéző búcsúztatóbeszédet hallva azonban úgy érezte, választ kapott Istentől: Ahogyan Teréz, úgy az elhunyt plébános is labda volt Isten kezében. Mindig őérte pattogott, és ez a labda most kilyukadt. „»Légy te az én labdám!« Plébánosom a halálával mutatta meg, hogy szükség van rám.” A temetés utáni húsvét további megerősödést hozott a hivatásában. Nagycsütörtökön ő vezette a virrasztást és a szentségimádást, nagypénteken pedig összegyűjtötte a fiatalokat a passió felolvasására.
Érettségi után jelentkezett a pécsi püspöknél, aki a győri szemináriumba küldte, ám tanulmányai megkezdése előtt még behívták katonai szolgálatra. „A másfél év Marcaliban jót tett a hitemnek és a hivatásomnak. Hasznos volt, hogy nem búra alá kerültem, hanem a szabad ég alatt találtam magam, s meg kellett gyökereznem valahogyan. Mintegy hetvenen voltunk, akik szemináriumba készültünk, katolikusok és protestánsok vegyesen. Testvéri módon éltünk, valóban egységben.”
A seregben a sportpályán imádkoztak, Szentírást olvastak, később, a szemináriumban egyházmegyék közötti olimpiát rendeztek – meséli, hogyan találták meg a növekedéshez szükséges feltételeket. Laci atya nagyon szeretett szemináriumi növendék lenni, az öt évet máig élete egyik legszebb időszakának tartja. „Több mint ötvenen voltunk, négy egyházmegyéből. Szép közösségi élményekben volt részünk.”
Diakónusszentelésére készülve kapcsolatba került a Fokoláre lelkiséggel. Írt Chiara Lubich-nak, életigét kért tőle. Sokáig nem jött válasz, mígnem a szentelés előtt két órával megérkezett. „»Úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál.« Úgy éreztem, nincs ennél szebb gondolat. Ez lett a jelmondatom is. A szolgálat számomra azt jelenti: lehajolni és szeretettel fölemelni, ahogyan Jézus tette.”
Papi szolgálata kápláni évekkel kezdődött Pakson, majd Szekszárdon folytatódott. 1994-ben plébánosként került a többségében horvát nemzetiségű Felsőszentmártonba. Hat horvát falu tartozott hozzá. „Itt, a Dráva mentén nemcsak a hitélet volt fontos, hanem az identitás megerősítése is. Nagyon lényeges, hogy büszkék legyünk a gyökereinkre. A magyar himnuszra bizsereg a bőrünk, hiszen Magyarország a hazánk, de a nemzetiségünk horvát” – vallja.
37 éves volt, amikor ismét döntés született az áthelyezéséről. Egy 1200 lelkes faluból került a 34 ezres városba, Szekszárdra. „Mondtam a híveknek: a szívem Felsőszentmárton és Szekszárd között van, tegyenek róla, hogy megérkezzen. Tettek. Csupán néhány hónap telt el, és meg tudtam írni a plébániai újságban, hogy itthon vagyok.” Az elődeinek köszönhetően volt mire építenie, de Laci atya újításokat is bevezetett. A meglévő közösségeket megőrizte, s emellett elindította az édesanyák Mónika közösségét, valamint lehetőséget teremtett a frissen házasodottak közösségbe szerveződésére. Fontos volt számára, hogy a plébánia nyitott legyen, konkrét és átvitt értelemben is. Laci atya összenőtt Szekszárddal. 2016-ban a Tolna megyei Príma díj közönségdíjasa lett, sokan szavaztak rá a város lakói közül, és nem csak a katolikusok. A plébános ismert ember volt a városban. „Szívügyem, hogy társadalmi kérdésekkel is foglalkozzak. Úgy gondolom, a pap nem csak a hívei örök üdvösségéért felelős, hanem azért is, hogy a földi életben jobban boldoguljanak.”
Laci atya a hitoktatás ügye iránt is elkötelezett lelkipásztor. Már harmadikos koruktól ott van a gyerekek között. Ismeri őket, látja a problémáikat, a kapcsolatuk ezért sokkal személyesebb, mintha csak a templomban találkozna velük. A plébánia nyitva állt a cserkészek előtt is. Vasárnaponként valóságos játszótérré vált, és Laci atya attól sem ijedt meg, ha a szomszédok csendháborítás miatt panaszt emeltek. „A plébánia erre is való, figyelembe kell venni a gyerekek igényeit.”
Bacsmai László atya az irgalmasság évében ünnepelte az ezüstmiséjét, Szekszárdon. Legyetek irgalmasok, mint az Atya – szolgálatának 25 évére visszatekintve ennek a gondolatnak a jegyében fogalmazta meg a következőket: „Az első félidő véget ért. Elkezdődött a második. Hogy végigfutom-e, és lesz-e hosszabbítás, az az örök bírótól függ. Irgalommal, szeretve szolgálni – ezzel a lelkülettel szeretném folytatni.”
2018 tavaszán váratlanul érte a szekszárdi plébánost az újabb áthelyezés híre. Feketevasárnapon búcsúzott a hívektől. Sokan levélben is elköszöntek tőle, az üzeneteket egy nagy dobozban adták át neki. „Amikor ember voltam velük, azt köszönték meg. Ez megerősített abban a meggyőződésemben, hogy először embernek kell lenni, utána papnak.” Nehéz volt a búcsú, „de az eszemmel eldöntöttem, hogy mennem kell”. Meséli, az segítette őt ebben a helyzetben, hogy Mohácson már várták. Az érkezését megelőzte a költöztetése. A hívek mindent kicsomagoltak, és mire megérkezett, a könyvek már a polcon várták, a szőnyeg a padlón. „Minden a helyén volt, és én azonnal otthon éreztem magam. A szívemmel szeretném szolgálni azokat, akik rám vannak bízva.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..