Ahogy a Zsuppán-kert gazdag programsorával gyógyírként, védőoltásként van jelen a hazai közművelődési életben, úgy a legutóbb bemutatkozó alkotó, Szekeres Erzsébet is különleges missziót teljesít bélyegterveivel, varrottasaival, szövött gobelinjeivel, míves szőnyegeivel. A gödöllői textilművész – aki évtizedek óta gyűjti, dolgozza fel s örökíti át a magyarság népi, történelmi, kulturális és szakrális értékeit, keresztény hagyományait –, ezúttal az Árpád-ház mintegy másfél tucat szentté, illetve boldoggá lett alakjával érkezett. Szövött faliképeivel irányítja rá korunk emberét jóságra, szépségre, harmóniára, bátorságra, hősiességre, tisztaságra, hűségre, szociális érzékenységre, könyörületre és feltétel nélküli szeretetre, amely csak az ima fényében, a felfelé és befelé hallgatózás lélekcsöndjében válhat személyiséget és kapcsolatokat alakító tényezővé.
A nagyméretű képek főszereplői mindannyian hús-vér emberként születtek. Tele voltak kétellyel és bizonyossággal, a jó és a gonosz örök harcában éltek, s ha elbuktak, Isten segedelmével újra talpra álltak. Elindultak a szentté válás útján, és ezért képesek voltak áldozatot hozni. A harmadik évezred hívő emberére ugyanez a feladat vár. Tehetségünk szerint egy parányit hozzá kell adni a közös jelenhez, hogy legyen jövőnk. Ehhez jelenthetnek fogódzót életpéldájukkal a szentek, akik drágakövekként ragyognak ki népünk históriájából. Létünk gránitalakjai tájékozódási pontokként lehetnek jelen életünk ellenerőkkel terhelt koordináta-rendszerében. S ha valóban példaképként tiszteljük őket, kérjük égi közbenjárásukat, miközben éljük az Igét, akkor a Gondviselés védőpalástja alatt nagy dolgok születésénél bábáskodhatunk. Gondolattal, szóval, cselekedettel és imával valóban használhatunk e nemzetnek.
Úgy, ahogy Szekeres Erzsébet is teszi rendületlenül, amolyan „szent őrülettel”. Aki alapszakmája szerint agrármérnök, ám a művészet kínnal-keservvel- örömmel tarkított világa szárnyalásra készteti, s életművében kiemelt szerep jut az Örömhír terjesztésének. A mérnöki agy és pontosság, a kísérletező kedv és a felfedező kreativitás hasznát textilmunkái során is tapasztalja, hiszen szó szerint mérnöki aggyal kell megtervezni e textilképeket, és a színek ezernyi árnyalatát is milliméterpapíron bejelölve kell eljuttatni a szövőműhelybe. A kivitelezést a békésszentandrási háziipari szövetkezet ügyes kezű asszonyai végzik; igaz, gyakran konzultálva a tervezővel, aki mindig egy kicsit izgul, hiszen nem lehet teljesen biztos abban, hogy az általa megálmodott színvilágú alkotást látja-e viszont. Szerencsére a legtöbbször igen, hiszen oly régi a kapcsolat s erős a bizalom, hogy távol tartja a tévedés lehetőségét…
Amikor arról faggattam, reformátusként miért tartja fontosnak a szentekkel való foglalatoskodást, azt felelte: mindannyian magyarok vagyunk, történelmünkhöz hozzátartozik alakjuk, tevékenységük, ezért fontos megismertetni őket minél többekkel.
Nagyon tetszett a válasza, s e válaszban megbújik az ökumené szellemisége, hiszen mindannyian az egy Isten gyermekei vagyunk, akiknek tudnunk kell: az Árpád-ház szentjei – csakúgy, mint a világegyház oltárra emeltjei – példaként állnak előttünk, a történelemben éppúgy, mint az örökkévalóságban; s romolhatatlanságukat nemcsak fizikai valójukban, hanem maguk elé állított erkölcsi mércéjükben, máig ható tetteikben is őrzik. Gondoljunk csak István királyra, aki a Boldogságos Szűznek ajánlotta fel országunkat, a szamaritánus lelkületű Erzsébet köpönyege alá rejtett, szegényeknek szánt kenyerekből lett rózsáira, Margit legendájára s vezeklésére a Nyulak szigetén egy nagyobb jóért, vagy éppen a lovagkirály Lászlóra.
Prohászka Ottokár 1913. november 19-én kelt missziós levelében így ír a szentek közösségéről: „Minél elevenebb bennünk a hit, annál kevésbé teszünk különbséget élők és holtak közt, s annál jobban éljük bele magunkat abba a tudatba, hogy ők ott túl voltaképpen közel vannak hozzánk; hogy ők a mieink, s hogy mi velük egy fölséges és édes közösségben állunk. E közösség folytán mindaz a mienk, ami az övék, mi részt veszünk örömeikben, ahogy részt veszünk a tisztuló lelkek fájdalmában, mi élvezzük a szentek lelki fölkentségét és birtokoljuk javaikat; ami érdem gyülemlett fel bennük, az a mi kincsünk is, és ami kegyelem áradt rájuk, az leomlik róluk reánk, mint ahogy a hegyi patak árja leomlik szikláról sziklára és az eső cseppjei leszivárognak levélről levélre. Ami rajtuk szikrázik, lélek és szellem, az mint világosság és mint tört napsugár, a mi szemünk vigasza és öröme, s ami művészetet kifejtett rajtuk az Isten remeklő keze, az mind a mi fényünk s a mi élvezetünk.”
Örvendetes, hogy Szekeres Erzsébet mit sem törődve az ég évtizedekig való bedeszkázásával, a vallásgyakorlást, a szakralitást a templomfalak közé szorító központi akarattal, Árpád-házi szentek és boldogok nyomába eredt, hogy textilképeivel mindannyiunk előtt megnyissa az eget. Kollekciója megjárta az országot, s az országhatáron túlra is eljutott. E sorok írója Kaposváron szembesült először e varázzsal, amikor a textilművész középiskolás diákok karéjában idézte meg életpéldájukkal tanító szentjeinket. A szakrális térré lett Klebelsberg Kollégium aulájában találkozhattunk történelmünk szőttesbe foglalt alakjaival, és nyomban rácsodálkozhattunk alkotásaiból sugárzó, bámulatos szín-, forma- és anyagismeretére. Azt is érzékeltük: a művésznő jegyben jár a szentekkel, kiváló ismerője a hozzájuk kötődő attribútumoknak. Erzsébet azonban nemcsak a szentek között érzi oly jól magát, hanem a néplélek, a népművészet gazdag kincsestára is már a kezdetektől foglalkoztatja. Aprólékos műgonddal készülő varrottasaival a múltat transzponálja a mába, a népit próbálja átemelni, átörökíteni, még inkább „fogyaszthatóvá” tenni a harmadik évezredben. Emellett pedig mindvégig megmaradt gyermeklelkű művésznek, aki a Galga-vidékén szívta magába a szívvel-lélekkel máig éltetett örökséget. Népmesék, népballadák, népdalok és mondák kedvelt figurái elevenednek meg textilképein, bibliai alakok és történetek beszédes bizonyítékai számos munkájának. Általában hulladékfonallal dolgozik, így tanúi lehetünk annak a metamorfózisnak is, miként lesz művészi értékké, miként hasznosul a hulladék anyag.
E temérdek szellemi-lelki-néprajzi kincs feltárásában az előtte járó textil-, ipar-, képző- és népművészek hagyatéka éppúgy jelen van, mint ahogy a kortársak szakmai tudása, tapasztalata, segítőkészsége. Elég, ha csak három nevet említek: Máthé Erikát, a Magyar Örökség-díjas Maczkó Máriát, valamint Kovács Gergelyné kultúrtörténészt, akik ismereteik átadásával a kezdetektől támogatják a rendkívül sokoldalú művészt, aki nemcsak a textilek szenvedélyes szerelmese, hanem bélyegtervezőként és meseillusztrátorként is ismert. A Kairosz Kiadó a közeljövőben jelenteti meg Fésűs Éva Palacsintás király című meseregényét, amelynek illusztrációit Szekeres Erzsébet készítette.
Visszatérve a szentekhez; Korzenszky Richárd tihanyi perjel mesélte, hogy amikor megáldotta a Balaton hullámain ringatózó Szent Miklós hajót, valaki szóvá tette, miért kell azt egy szentről elnevezni. Azt felelte: „Jaj annak a társadalomnak, amely számára nem léteznek szentek. A szent ugyanis nem hétköznapi, a szent nemes, a szent kiemel bennünket e földhözragadt világból.” Szekeres Erzsébet szentjei is kiemelnek, magasra emelnek bennünket e világból.
Fotó: Hetesi Zoltán
