VI. Pál hozzánk, ösztöndíjasokhoz címezte a kérdéseit, tanulmányainkról érdeklődött. Elmondtam, hogy egyházjogot tanulok. Válaszul kifejezte örömét, hozzátéve, milyen fontos az az egyháznak. Kedves és figyelmes volt; érezhettük, hogy szívügye a magyar egyház. Nem mellékesen foglalkozott vele, hanem azzal a kitüntetett figyelemmel, hogy Krisztus ügye nálunk is előbbre jusson. Vannak emberek, akiket mintha elektromos sugárzás venne körül, aurájuk van. Ezt a személyes kisugárzást érzékeltem nála is. VI. Pál művei tanulmányaink során sokszor előkerültek; a házasságról, az egyházjog fontosságáról, az egyházjog teológiai értékéről egy kötetnyi megnyilatkozása van. Ő volt az, aki a II. vatikáni zsinat után kiadta a nagy motu propriókat, apostoli konstitúciókat, amelyekben a gyakorlat nyelvére fordította le a zsinat elvi útmutatásait. Ezek a rendelkezései váltak később alapjává a mai egyházi törvénykönyv fegyelmének. Neki köszönhetjük, hogy a gyakorlat világáig elvezette a zsinat dokumentumait.
Fontos körülmény, hogy az első vatikáni zsinat az Olasz Királyság csapatainak közeledtére ért véget. A II. vatikánum esetében eleinte kérdés volt, hogy az első vatikáni zsinat folytatásának tekintjük- e, vagy egy másik, önálló zsinatnak. XXIII. János eldöntötte, hogy II. vatikáni zsinat lesz a neve, VI. Pál pedig befejezte a zsinatot. Elvezette egyfajta tematikai teljességig, és azt, amit a zsinat hivatalos dokumentumként kiadott, realizálta az egyház életében. Ennek során felmerültek kisebb- nagyobb módosítások, nézeteltérések, ahogy ez ilyen horderejű reformok esetében szinte természetes. VI. Pál mindig törekedett a szintézisre. Egyik legnagyobb személyes teljesítménye és öröksége az 1968-ban, a hit évét lezáró beszédében elmondott Hitvallása volt.
VI. Pál, mint kortársai közül sokan, szenvedélyesen törekedett a keresztények egységére. Ez nem egyszerűen egyházpolitikai számítás volt, de nem is teológiai irányzat kérdése, hanem Krisztusnak az az akarata, hogy tanítványai egyek legyenek, és így megismerje a világ, hogy Krisztust az Atya küldte. Az ökumené sürgető felhívás, ami azóta is aktuális.
Szeptember 15-én emlékeztünk meg a szentszék és Magyarország közötti megállapodás aláírásának ötvenedik évfordulójáról. Az Ostpolitik folyamata olyan horderejű volt, amiről nem lehet rövid és szubjektív értékeléssel véleményt formálni. Tény, hogy VI. Pál az egyház egyetlen politikai csoporttól való függése helyett globális méretekben is az egyház szabadságáért dolgozott. Ebben ugyanakkor megvolt a helye a közeledésnek mindenkihez, aki számított az akkori a világban. VI. Pál fontosnak tartotta, hogy biztosítsa az egyház működését, illetve jobb működését a szocialista országokban is. Ezt némelyik országban nem koronázta nagy siker: Csehszlovákiában például végig nem sikerült komoly megállapodást kötni. De Magyarországgal kis lépésekre lehetőség nyílt. Utólag lehet azt mondani, hogy ez nem volt elég, utólag beszélhetünk arról, hogy azok, akik hitvallókként helytálltak a legnehezebb években, úgy érezték, nem kapják meg azt a támogatást, amit esetleg XII. Piusz idejében megkaptak. Az azonban kétségtelen, hogy VI. Pál működésének számos olyan eredményét tudjuk felmutatni, amelyek az egyház életét segítették.
A boldoggá avatás főhajtás VI. Pál egész életműve előtt. Nem lehet kiszakítani egyik vagy másik nagy törekvését, szívügyét ebből az összefüggésből. Az idő sok mindent a helyére tesz, így a múlt megítélését is. Ez változik annak megfelelően, hogy valaki 1989–90-ből néz vissza 1964-re, vagy 2014-ből. Azt hiszem, hogy ma a közép-kelet-európai közvélemény jobban érzékeli, milyen problémái lehettek a Nyugatnak, a világnak abban az időszakban. Gondolok itt például a nagyon súlyos társadalmi igazságtalanságokra, amelyek Latin-Amerikát jellemezték, valamint az erőszakos forradalmi és ellenforradalmi megmozdulásokra, amelyek sok emberéletet követeltek.
VI. Pál több enciklikát írt; a Humanae vitae talán az egyik legjelentősebb, bizonyos szempontból profetikus megnyilatkozás volt, amely hitet tesz az emberi élet feltétlen méltósága mellett. Arra figyelmeztet, hogy az emberi életért nem pusztán emberi megfontolásból vagyunk felelősek, hanem Isten miatt is. Az emberi élet titok: ebből a háttérből indulnak ki az enciklika megfontolásai. Hogy egyes kifejezések menynyire voltak érthetőek, menynyire fogadták ezeket kedvezően akár egyházi körökben is, arról hosszan lehetne beszélni. Tudjuk, hogy bizonyos püspöki karok eltérő értelemben nyilatkoztak utána, amiből elég sok vita támadt azokban az években. Az azonban kétségtelen, hogy a központi értékek, amelyekre felhívja a figyelmet, ma is teljes mértékben aktuálisak. Fontos megemlíteni az Evangelii nuntiandit is, mert olyan alapvető dokumentum, amelyet újra és újra magyarul is kiadnak, és olyan útmutatást közöl az evangelizációról, amely az egyház számára mindmáig érvényes.
VI. Pál pápa szelíd volt, intelligens, és nagyon szerette az egyházat. Érzékeny volt továbbá a szegények gondjai iránt: nyitott szemmel és szívvel járt a világban. A keresztények üldözését – ami azóta csak fokozódott – nagy aggodalommal figyelte. Sokan megfogalmazzák, hogy miért beszélünk külön a keresztényekről. Mindenki beszélhet a saját népéről; úgy gondolom, jogos, hogy kiemelten szólunk a keresztényüldözésről – különösen olyan helyek esetében, ahol a keresztényeket nem valami egyéb oknál fogva üldözik, hanem azért, mert keresztények. Azt hiszem, ez az elem az, ami miatt különösen is ki kell fejeznünk a szolidaritásunkat, s amennyiben módunkban áll, igyekeznünk kell segíteni. Jelenleg elsősorban Irakban, de másutt is komoly, gyilkos támadások érik emberek egész közösségeit csak azért, mert keresztények. Nem az egyedüliek, akikkel ez megtörténik, de ők azok, akiket a legnagyobb számban és a leggyakrabban ér üldöztetés. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagynunk: láthatóan és kézzel foghatóan is ki kell fejeznünk, hogy imádsággal és szolidáris, segítőkész szeretettel viszonyulunk hozzájuk. VI. Pál pápának beszélnünk kell arról a tevékenységéről is, amit bíborosi kinevezése és pápává választása előtt végzett a vatikáni államtitkárságon. Nem keveset tett a II. világháború alatt az embermentés ügyében. Később, a kommunizmustól fenyegetett Közép-Európában közeli és személyes kapcsolatot tartott fenn azokkal a személyekkel, akik az üldözés és elnyomás terhét viselték. Kétség sem fér hozzá, hogy nem ismeretek hiányában, hanem kellő információ birtokában alkotott véleményt dolgainkról.
Magyar Kurír
