A főpásztor szentbeszédében emlékeztetett, hogy az ötödik böjti vasárnapot a szenvedés vasárnapjaként is emlegetik, és Krisztus szenvedéseinek kezdetét jelzi. Aztán a vérrel verítékezés, majd a keresztre feszítés során fellépő testi és lelki szenvedés gyötrelmeiről, arról az állapotról szólt, amikor Krisztus magára vette bűneinket, s azok súlya alatt rövid ideig a kárhozatot és a kegyetlen magányt is megízlelte, úgy érezve, talán még az Atya is elhagyta. „Alul halálos gyűlölet, / Fölül halotti csend. / Föld kiveti, s be nem veszi / Az ég sem odafent. / Ember Fia, Ember Fia, / Egyedül vagy a puszta végtelenben!” – idézte erről az állapotról Sík Sándor Keresztút című költeményét.
De Jézus túljutott ezen a súlyos pillanaton – mondta a főpásztor –, s visszatért az istengyermeki állapotba. Vádlóinak, kínzóinak ekkor megbocsátásért könyörög az Atyához, mondván: „Nem tudják, mit cselekszenek.” S a szenvedések mélyén látja már áldozatának jövőt ígérő folytatását, a holnapot és a holnaputánt is. Tudja, hogy a lelki sötét éjszaka után is mindig fölkel a nap.
Tanulhatunk tőle a szenvedések hordozása, értelmének megtalálása terén családi életünkben is, mutatott rá az érsek. A házasélet is gyakran megrendül, és nehéz terheket kell elhordaniuk a házastársaknak egymás miatt. Szeretet és szenvedés ezért legtöbbször összetartozik. Az igazi szeretet néha a szenvedésben edződik meg, és fogalmazhatunk úgy is, hogy nem szeret igazán az, aki nem vállal szeretteiért szenvedéseket. Feltehetjük a kérdést: mi vállalunk-e kereszteket, s szenvedéseinket fel tudjuk-e ajánlani másokért? Az érsek végül a családokért könyörgött, hogy higgyenek abban: egyedül a szeretet képes jobbá alakítani a családot, nemzetünket, az egész világot.
