Azt tartják: minél mélyebbre nyúlnak a gyökereink, annál biztonságosabban állunk e földön. Mit kapott a szülőfalujától, Taranytól?
– Sokat, bár csak tizennégy éves koromig éltem itt, e vendek által alapított településen. A XVIII. század derekán mintegy hatvan család települt a Muraközből ide, Belső-Somogyba. A Festetich gróftól kapott területen ütöttek tanyát, s ebből a vend népességből lett aztán Tarany község. Szerencsés időben; ekkor folyt a Dunántúlon a szebbnél szebb templomok építése. A miénk 1763-ban sorakozott a többi közé; Dorfmeister freskójával, később kiegészülve az Aggházy-mellékoltár képével. Építtette pedig gróf Festetich Kristóf – népe lelkének, századok gyönyörűségére.
Az ötvenes években határsáv húzódott itt sorompóval, katonával. Kihasítottak bennünket a világból, és őrzőket helyeztek mellénk. Már gimnazista voltam, s ha a nagyszüleimet látogattam – nagyon szerettem őket, így gyakran jöttem –, a nagyatádi rendőrségtől kellett belépőt szerezni, meghatározott időre.
Diákkoromban jól képzett, nagyszerű tanárok tanítottak bennünket; mindnyájan a faluban laktak – ki a maga házában, ki bérelt szobában. Horváth Imre „tanár bácsi” irányítása mellett letalicskáztuk a „kastélykert” emelkedőjét. Ma is használható a sportpálya, amit akkor építettünk. Varga Béláné, akkor még Bátor Erzsébet magyart tanított. Egy délután leadott a „nevelői szoba” ablakából egy könyvet azzal, hogy olvasgassam. Nem jutottam a végére, nem volt könnyű olvasmány: Eötvös József A falu jegyzője című regényének csak minden második fejezetét élveztem, amikor a pandúrok üldözték szegény Violát, a vármegyei élet kemény képei nem kötöttek le. Nem baj, mondta a tanárnő, csak meg akarta mutatni, hogy mi a szépirodalom. Szép dolgozatokat írok, és kíváncsi volt a szorgalmamra is. Örömömben indiánszökdelésben tettem meg az utat hazáig…
A szülői házban „könyves környezet” vette körül?
– Könyvek? Az egyik sarokban sorjáztak a tejesfazekak – hétvégére kellett a túró, a tejföl –, s mindegyiknek a tetején volt valami. Évek teltek el, amire egyszer, már nem emlékszem, milyen indítékból, megnéztem az egyiket. Verskötet volt, Szabó Lőrinc Föld, Erdő, Isten című verskötetének – ma már tudom – első kiadása.
Édesanyja miért éppen a tejesfazékon tartotta? Nem volt hova tennie?
– Biztos lett volna, ám akkor esetleg belement volna az egér. Akkor nemigen tudtam mit kezdeni ezekkel a csodaszép panteista költeményekkel. Már felnőttként aztán éveken át jártam az antikváriumokat, amíg meg tudtam szerezni az első kiadást. Az íróasztalomon tartom – ez is emlék… Viszont minden évben alig vártam a
Kincses kalendáriumot. Napok alatt a végére jutottam. Anyai nagyapámék a Katolikus békenaptár szerint haladtak az évben; abban is sok érdekeset találtam. A szőlőnkben is akadt néhány könyv, de egyiknek sem volt meg az eleje…
A kaposvári Táncsics-gimnáziumban nemcsak tanult, tanított is, miután a debreceni egyetemen diplomát szerzett. De hogyan került ki Szófiába, a Magyar Kulturális Intézet élére? Honnan a kapcsolat Bulgáriával?
– Sokan találgatták ezt akkoriban. A valóság az, hogy csupán szerencsém volt. Az egyetemen szakpárom, a magyar–orosz mellett tanultam bolgár nyelvet, alapvizsgáztam is belőle. A kiküldetés idején volt már némi publikációm, sőt egy-két gyengécske fordításom is. A magyar intézetek feladata pedig többek között a magyar kultúra, benne a magyar irodalom népszerűsítése, fordíttatása, színművek ajánlása. Az pedig elvárás a fogadó ország részéről, hogy a magyar intézet vezetőjét érdekelje a bolgár kultúra is. Nagy előny, ha ismeri is. Engem kiváltképp a bolgár folklór érdekelt; Nagy László nagyszerű fordításain át hamar el lehetett jutni e roppant érték bejáratához.
Érdekes módon Bulgária akkor a világ felé is nyitott kisebb-nagyobb réseket. A kulturális tárca Todor Zsivkov pártfőtitkár lányának kezében volt, aki híres kiállítások egész sora mellett a világ jelentős színházait is behozta Szófiába. B. Besson társulata például a legjobb Brecht-előadásokkal jött el egy hétre; négy estén láthattam a Comédie Française, s ugyancsak négy estén a Taganka produkcióit. Jurij Ljubimov színházával kapcsolatban nemcsak az számított rendkívülinek, hogy a szovjet kulturális kormányzat először engedte ki a Szovjetunió határain kívülre; az igazi szenzáció a Hamlet volt Vlagyimir Viszockijjal a címszerepben. S hogy miképp jutottam hozzá az előadások jegyeihez? Nagykövetünk azzal adta át a négyszer két protokolljegyet, hogy feltétlenül elmenjek ám a feleségemmel, nehogy feltűnjön az illetékeseknek, hogy nincs magyar képviselet. Elmentünk.
A magyar intézetben egymást érték a magyar vendégek: írók, költők, műfordítók, a színházi szakma jelesei. Somogyi, kaposvári kiválóságok is: Fodor András, Zsámbéki Gábor (akkor már a Nemzeti Színház képviseletében, és Knézy Judit Együd Árpáddal: szép kiállításuk szememnek legkedvesebb darabja egy Taranyból származó ládikó: menyasszonyi láda kelengyével. Ahogy egy hónapon át naponta elhaladtam mellette, egy szemvillanással, ha egyedül voltam egy-egy halk szóval is köszöntöttem „földimet”, akit utánam küldött a sors. Öt és fél esztendő után hazajöttünk; pályám és munkahelyem ismét módosult, hamarosan az Eötvös Loránd Tudományegyetemre kerültem, ahol aztán évtizedeken át a XIX. század második felének magyar szépirodalmát oktattam. Végül rektorhelyettes lettem, aztán nyugdíjba mentem…
Újabb kötetek sora jelzi: nem tétlenkedik…
– Ahogy az Arany-évforduló kapcsán kutattam, sokat lapozgattam Arany és az ugyancsak kétszáz éve született Tompa
Mihály levelezését, amely különleges kincs. Ehhez kapcsolódik legújabb könyvem, amelynek az lesz a címe, Egy régi levélen ezt írva találtam… Ez a sor a Buda halála első strófájában áll. A könyv kétharmada Aranyról szól, egyharmada Tompáról. A Tompa-fejezetnek ezt a címet szántam: „Bibliámnak és lantomnak élek…” Egy ember valahol Hanván, ami ma már Szlovákia területén található, református lelkészként élte le az életét, s mindemellett a magyar költészet egyik legjelentősebb alkotója volt. Petőfi, Arany, Tompa – így emlegette a XIX. század a nagy triászt. A XX. pedig már szinte mondókát csinált belőlük. „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk” – idézzük könnybe lábadt szemmel Tompát, de azt nem biztos, hogy tudjuk, melyik verséből való e sor. A gólyához című költeményében található. Emiatt cipelte el az akkori hatalom Kassára, és hónapokig fogva tartotta. Aranynak azt írta: „Meg se mondták, miért vagyok itt, de nem engednek el. Tudod, Jánoskám, tojt nekem a gólya elég bajt és költött nyomorúságot.”
A nevetés költészete című könyve szintén kuriózum, főleg, hogy köztudott rólunk: búvalbélelt nép a magyar…
– Eötvös Károly, a XIX. század végének s a XX. század elejének híres ügyvédje és közírója Utazás a Balaton körül című könyvében egy helyen kitért a komikumra. Azt írta: „Vagy boldogtalan ember, vagy rossz ember, aki jóízűen nevetni nem tud. Az ilyen embert jól megfigyeljétek. Ha boldogtalan: legyetek részvéttel; ha rossz: fussatok tőle. De ország dolgát, nemzedékek jövendőjét, fiatalok szerencséjét rá ne bízzátok.” Hallgatóimnak sokszor elmondtam, bizony jó lenne kiállni a Parlament elé, hogy az érkező honatyáinknak idézhessük e sorokat, és megkérdezzük tőlük: képesek-e nevetni, s a komikum teljes, szépséges, költői birodalmában mozogni és gondolkodni.
Ebben a könyvemben egy „nevetősebb” világhoz reméltem segítséget; sorra vettem a XIX. század kiemelkedő alkotóit: nem, vagy nem csak a par exellence „humoristákat”: Fáy Andrástól Arany Jánoson, Tolnai Lajoson, Mikszáth Kálmánon, Petelei Istvánon át Tömörkény Istvánig, aki elsőként jeleníti meg a szépirodalomban a Monarchia katonáját. Megelőzte Jaroslav Hašek Švejkjét és Miroslav Krleža magyar királyi honvédnovellájának Jugovics századosát. Az első világháborús karcolatainak egyikében egy bicegő szabadságos tüzért valósággal hőssé emelt, mert a szegedi Valéria piacon reményvesztetten imbolygó nép között „sírás helyett nevetést támasztott”.
Már Kölcsey pontosan és tömören ránk hagyta: „A humor vegyületei heterogene-umok.” Tehát: „vegyület”, éspedig ellentétes minőségekből. Arany ugyanezt vallotta, s épp csak pár szóval bővebben a Bolond Istók első énekében: „Ez a hullámos emberszív nedélye: / Halandó létünk cukrozott epéje.”
Legújabb, a Napkút által kiadott Az élet föltételes megállóhelyén című kötetében Kassák gondolatait idézi a színházról: „Az igazi színház a művészi játék háza. Környezetét, légkörét kell, hogy adja a színész testi és lelki művészetének. (…) Nem akarunk senkivel versenyezni, senkit semmiről meggyőzni, megadjuk magunkat a varázslatnak, ha megsejtjük jelenvalóságát.” Jó néhány szerzőt sorra vesz – folytatásaként korábbi kötetének, amelyben Gárdonyi és Bródy falusi színműveit elemzi. Miért tartotta fontosnak, hogy e téma mentén haladjon tovább?
– Azért, mert felejtünk. Valamikor, a XIX–XX. század fordulóján ezek a színművek népszerűek voltak, ám elég egy évszázad, hogy felejtsünk, szerzőt-művet egyaránt. Arra szegődtem, hogy előveszem e műveket, hogy a XXI. század olvasójaként tegyem magamévá azokat. Kincsek kerültek elő – némelyik a drámatörténet számára, a többség helye azonban a színpad.
