Versekből összeálló kép

Az sem véletlen, hogy költőnk nem adott címeket az egyes verseknek, ezzel is hangsúlyozván az egységet, egy belső lírai rajz totalitását. Azért is öröm e kötet lapozgatása, mert Büki rejtőzködő lírai alkat, aki csak akkor szólal meg, ha valóban van mit mondania. Szelíd, halk költészet az övé, az intellektualitás, a finom képiség és a valóság elemeihez kötődő gesztusok által. S hogy milyen érzékletesen teszi ezt, igazolja egyik legjobb művével: „Nem feledheted a házat / hol rózsabokor nőtt s ibolya / Nem feledheted az orgona illatát / a mészfehér falon futó szőlőt / levelei között a denevért…” S majd a befejezésben: „Nem feledheted / az eltemetetteket / se jégveremben dermedő / tavaszainkat.” A múltból táplálkozó, a gyökereit eltéphetetlennek tartó ember portréja egészül ki itt.

S van, ahol szabadversben idézi föl, hogy annak idején az ő ötletére jött létre az elmegyógyintézetben az odakerült művészek alkotásaiból összeállt múzeum. Azóta persze az intézet s a múzeum is megszűnt. „És visszaforog a világ / Bezárul az ajtó / Nem késlekedik az ész / lerombolni mindazt / mit szülője felépít.” A visszafogottság mellett azért találunk olyan verseket is, amelyekben indulatosan szól a neki nem tetsző dolgokról. Például a felvilágosodás káros hatásaival is foglalkozik ily módon: „A Szajnánál / virradat közben / letépték az Erkölcs ruházatát…” Másutt meg legújabb korunk szabadságkorlátozó rendszabályairól szól indulatosan. És ki ne ismerné föl az elmúlt évek március 15-i szónokát, akit esernyők védtek a tojásoktól? S ami a lényeg: „Mögötte konokul áll / márciusi fényben / érintetlenül / a Petőfi-szobor.” Hiszen a percemberkéket úgyis legyőzik azok, akik halhatatlanok – sugallja költőnk.

A legtöbb helyen azonban a meditatív jelleg érvényesül. S van, ahol rendkívül tömören, kilenc sorban örökít meg egy érzéki pillanatot, mindenfajta túlírtság nélkül. „…A kandalló előtti széken / vadászhátizsák / Az elsikoltott gyönyör / vérszívó piros virág.” Másutt megfogalmazza nemzedékének megpróbáltatásait, a mostanában hatvan év körüliek helyzetét. Ebből a körből talán a nemrég elhunyt Nagy Gáspár volt a legmarkánsabb egyéniség, a Hetek és a Kilencek utáni generáció más jeleseivel együtt. Büki Attila rejtőzködőbb alkat, mint többen közülük, ugyanakkor érzékletesen fejezi ki a külvilág okozta sebek fájdalmát. Igen hangsúlyos műveiben a belső történés és lélekrajz. Bölcselkedő hajlamáról árulkodnak aforizmaszerű írásai.

Érinti az irodalom, a líra lehetőségeit is, s ebben szerkesztői munkája biztosan szerepet játszik, hiszen ő az Érden megjelenő Duna-part című folyóirat főszerkesztője. Mindamellett legmaradandóbbak azok a versei, amelyekben a csönd uralkodik. Itt kerül igazán közeli kapcsolatba a Teremtővel, itt érezzük a leginkább a kegyelmi állapot ajándékait. Álljon itt befejezésül egyik műve: „A temetőben / álló és kidőlt kőkeresztek / forrósodnak a napon / Valaki felírja ujjával / a száraz levegőre / feltámadnak / Ha még keresi őket Krisztus / élnek.”

(Büki Attila: Versmozaik. Syllabux Könyvkiadó, 2011)

(Büki Attila legújabb versei a 11. oldalon olvashatók.)