Versből faragott szobrok

Bütykös, nyúlánk ujjak kúsznak a házfal mentén: a harminc esztendeje ültetett vadszőlő törzs-ágai. A fehér puli körbeugrál, a Mester az udvar sarkában a szaletli felé invitál: itt talán jó lesz! Lehajtja az asztalnak borított fonott karosszékeket, majd valahonnan rongyot kerít – „lehet, hogy nem erre szolgál” -, s letörli a tél folyamán asztallapra rakódott port. Helyet foglalunk, keresztbe veti a lábát, nézem a kezét, az ujjait, aztán az arcára tekintek: s már nem tudom, hol kezdődik a süttői kő, amelybe belekapaszkodik a kéz a vésővel, vagy ez az arc, ez az akarat, ez a gondolat is oda tartozna: az alkotó akarat és az anyag egyneműségével, összetartozásával?
Melocco Miklós szobrász. Mintha életével a maga arcvonásait metszené mind nemesebbre a kőben, megragadva az időt és a lényeget. „A kőnek valamilyen formát lehet adni a faragással, meg lehet benne állítani a múlékony szépséget…”A szaletli árnyékában két gondolat fut bennem tartóívként: az anyagtalan az anyag felé törekszik, miközben az evolúcióban az anyag az anyagtalan felé fejlődik. Az ember hatalmas kérdőjel-gótíve ez, amilyennek az esztergomi Várhegyen álló, már az első fényektől fehéren szikrázó, szélfogó vitorlának tűnő szobrot látom: életünk dagad benne. Az igazi művész egyszerre alanya és tárgya műveinek. – Aztán fegyelemre intem magam: csak semmi okoskodás, semmi mesterkéltség, Melocco Miklóshoz nem illik ez. A hátsó udvarban, a kibontott egykori pajta helyén, a fészerben kézbe vesz néhány rozsdásodásnak indult kovácsolatot: mesteremberek kapuforgató bilincsét, vaspántot, „kézi munka, mindezt kézzel…”, visszahelyezi őket a mintázóasztal súlyos fatömegére, s mutatja a kőfalat: az egykori fészer kibontott falából emelték. Valahol kövekből rakott városokról beszél, a „szépen öregedő kövekről”, amelyek között az embernek élni jó – élni lehetséges. 1980-ban vette a Mester a pesti „nyafogástól” messze eső házat, kezdetben alkotóhelynek. „Az udvaron rögtön elkezdtünk faragni az egyik barátommal. Még beázott a tető…” Ma már ez az állandó lakóhelye, s érkezéskor, megállva a főtéren, „ott talál, a sarkában”, tudtam, csak ez az épület lehet, ez illik hozzá. Valahonnan a második világháború utáni időkre terelődik a szó, a „nulla pontra” visszakapaszkodott létre. „Rendes, igazságos szegénységben éltünk. S ez fölmentett mindenkit a szégyenkezés, sőt, a panaszkodás alól is. 1948 után egy ideig csak halkan zúgolódva voltunk reakciósok, mert a koalíció három éve alatt föltápászkodott az ország. S csak lassan vettük észre, hogy az élet gyorsan romlik. 1948 nyarán még mindent lehetett kapni, ám ősszel, amikor megkezdődött az iskolaév, már se tojást, se vajat. A »fordulat éve« legelőbb az élelmiszert támadta meg. A boltos se vette még észre, hogy nem a háború után vagyunk három évvel, hanem elkezdődött a kommunizmus…” A Mester – szeretem hallgatni orgánumát, az is olyan kő-szilárd-szépségű – a szolganépek lélektanáról beszél: azért bírják ki, miközben elsüllyednek sorsukban, mert nem veszik észre, mi történik velük valójában. Heinrich Heinét idézi, aki szerint, miközben junkercsizma lép a hasára, egy-két szót szívesen hall a szolganép a szabadságról. S már ott vagyunk a budai Vár alatt, a közelmúlt népgyűlésén, a Dózsa György-szobornál. A múltat végképp eltörölni harsogás jegyében faragta oda a múltat Kiss István szobrászművész, ahol addig a háborút járt magyar katonákra emlékeztető Ligeti Miklós alkotás állt: három pár ló vontatott egy ágyút. „Ikonográfiai csere. A múltat végképp eltörölni! S egy másik múltat helyeztek oda. Fölötte a palota, ahová mindig vágyakozik a proletár. Különösen az értelmiségi a proletárok közül.” A jelenben is mindenki csodát vár. Felemeli kissé a hangját: csoda nincs, nem lehet. „Ellenkezik a természettel. A csodák a hit birodalmába tartoznak. Viszont abszurdum, mert ha van egy Mindenható, aki szabályokat, törvényeket hozott létre, amelyek szerint a világ működik, ő nem rendetlenkedik, legföljebb, aki csodát lát, nem érti annak okát.” S már itt tartunk: a hit birodalma erős, szinte leküzdhetetlen. S a hitetlenkedés szinte ugyanilyen erős. „Rossz dolgában egy nép hosszú ideig hitetlenkedik. Azt sem akarja elhinni, ami annyira rossz neki. S amikor már elhiszi, valami nyomorúságosat tesz ellene. A padláslesöprések valóban seprűvel történtek az ötvenes években” – Melocco Miklós a maga házának padlására mutat: „Ezen is takarmányt, búzát tároltak. S ha összesöpörtek két szakajtóra valót, akkor az már népellenes bűncselekményként jelent meg az újságban. Erre megkezdődött a védekezés: a padláslesöprést megelőzte a tulajdonos padláslesöprése, nehogy találjanak ott néhány szemet.” Aztán hozzáteszi a maga konok okosságával: hosszú ideje így vagyunk a történelmünkben. „Nem vagyunk annyira tűrőképesek, mint az oroszok, de hozzánk képest egy tohonya francia izgága. A lengyel is izgágább, mint mi. Lengyelország hol nem volt, hol volt, legutóbb eltolták nyugat felé… nagyobb a gyakorlatuk a lázongásban.” Csoda – történelmi csoda nincs, tér vissza az iménti gondolathoz, legföljebb a hiedelmek világában – „s ezért a hiedelmeikben csalódnak majd az emberek. Bizonyos politikai kérdések, amelyekhez nem kell pénz, megváltozhatnak. Azt, hogy gyermekeinket semleges neműre neveljük, tollvonással vissza lehet vonni. Szerencsére lomha az elnyomott nép, nem szüntette meg a gyerekjátékok ivari jellegét; s megkönnyebbül, amikor visszavonják a rendelkezést. Egy korábbi nyilatkozatára utalok: nálunk a béke is rombol, nemcsak a háború. „S nemcsak nálunk rombolnak a békék, hanem mindenhol, ugyanis némelyik béke rossz.” A Bach-korszak utáni időkre emlékeztet, amikor Bach már eltűnt, s Ferenc József alatt épült fel Nagy-Magyarország. Mi marad hát a népnek? A morgolódás joga, amit nem lehet betiltani, miközben a beletörődés nagymértékű.

Szép megfogalmazását idézem: „A szabadság létező valami…, ugyanakkor a szabadság elvont fogalom. Nincsenek lerajzolható tulajdonságai, mint a rabságnak.” A puli fölugrik a lábamra. Megvakarom összebogosodott fürtjei alatt. Hogyan van ez? A szabadság, a jó nem fogható anyagba? Arca, karaktere csak a rossznak van? És a belső jó?! „A belső béke gyakran egyfajta együgyűségből ered, ártatlan, sérülés nélküli helyzet. Kolbe atya kevés van. Ha meg akarják ölni az embert, belső békéje előbb hal meg, mint ő maga. Kolbe atyánál megmaradt, sőt, kiteljesedett a belső béke.” Szegeden állították fel ötvenhatos emlékművét. A Tisza-parti város terén az emberek valami hatalmas dolgot, hatalmas terhet cipelnek, amelyről azt remélik, egyszer csak fölrepül. „Óriási, tömeges hiedelem a szabadság, József Attila szerint közös ihlet… Aztán a szabadság cserben hagyta a szabadságharcosokat. Ötvenhatos emlékművem arról szól: a szabadságot repülésre bíztatják, de képtelen fölszállni. Megkérdezhetjük, van-e szabadság? Nincs. De gyönyörű idea, gyönyörű hajtóerő, egyesek meghalnak érte.” Költőket idéz, verssorokat. Pedig a szobrokról beszél. Egyik méltatója azt írta róla: „Eredeti szobor csak akkor születik, amikor egy eredeti gondolatnak az alakját először veszi fel a tárgy.” Ezt az eredeti gondolatot számára leginkább a magyar költészet közvetíti. „A nagy tehetségek attól válnak azzá, hogy valamit először mondanak ki. Mint Ady: Szeretném, ha szeretnének. Illyés Gyula kamaszkorában nem értette, csonkának tartotta. Majd azt mondta: »Csodálkozva nézek önmagamra, hogy a világ legtermészetesebb dolgát tizenöt-tizenhat évesen nem értettem.« A versek kissé olyanok, mint a szabadalmak. Így működik a tehetség: először mondja ki, amit mindenki kimondhatna.” József Attilát, Juhász Gyulát említi. „A nagyon szép, komoly versek mindig egészségesek. Ilyen nagyszerű verset írni arról, hogy a költő semmire nem emlékezik! Milyen volt szőkesége… Ezzel szemben a rossz vers olyan, mint az igazolványkép: ábrázolja az illetőt, neki szüksége van rá, de nekem nem kell. Pátzay Pál volt a mestere a főiskolán. „Inkább imponált, minthogy szerették volna. A folyamatosan győztes ember inkább imponál, minthogy szeretetre méltó legyen. Nagyszerűen beszélt. Szónok volt, aki győztes szavakra talált rá a viták alkalmával. Szobrai ehhez képest fakók. Azt mondta, csak arról tud szobrot készíteni, amit nyugodt hangulattal dicsérni képes. Amilyen például az őszi napsütés… de miért nem a márciusi szélvihar?!” Pátzay kapcsán említi: határozott tantervet járt végig nála a hallgató, amit utána – ha akart – elutasíthatott; nem rendszertelen tiltakozással valami formátlanság ellen, ami általában jellemző a lázadó emberre, aki nem tudja, mi ellen lázad, s nem tudja, hogyan. „Ha egy tisztességes rendszert megtanítanak az embernek, akkor azt használhatja – például úgy, hogy nem használja. Megtanultam rendszerben gondolkodni, s így alakítottam ki a magam rendszerét.” Megint csak őt idézem, valahol arról beszélt: a szobrászatban a vágyak és az álmok, a feladat és a tárgy közé odaáll a mesterség. „A műhelyszellem, ami a gondolkodás műhelyére is jellemző, olyan, hogy a kisinasságtól végig kell járni az iskolát, megszokni egyfajta rendet, mert csak akkor lehet valakiből mester. Nem ugorhatók át az inas- és segédévek, s akkor válik automatikussá a rend, a rendszeresség.” Reneszánsz személyiség – nézek rá, figyelem mozdulatait. Egy történet kapcsán a ráfordított kulcsról beszél. Közben úgy idézi a mozdulatot a kezével, hogy az már önmagában megmintázott szobor. Az élet anyagba emelése és egy magasabb szinten való visszaadása. „A ma is érvényes ábrázolóművészetet a reneszánszban fogalmazták meg, legföljebb napi utalásaiban különbözik. Az egyik legszebb, nem, a legszebb magyar szobor – maradjunk ennél a bátrabb kifejezésnél – Debrecenben látható, a hősök temetőjében. A világosi fegyverletételt sirató művet Marschalkó János készítette, a lánchídi oroszlánok alkotója. Zászló hever, az oroszlán előrenyújtja a mancsát és az állát, s úgy torzul el ez a bő oroszlánarc, hogy leírhatatlan szomorú zokogás látszik rajta. Az oroszlán általában a királyi hatalom jelenlétét ábrázolta, s ha megkérdik: miért sír a Marschalkó-féle oroszlán, azt felelhetnénk: azért, mert magyar. A síró remekmű magyar. És reneszánsz.” Egyik írásában azt kérdezte önmagától: mi a magyar szobrász dolga? S így válaszolt: kellenek a szobrok, hogy ne tűnjünk el teljesen, hogy maradjon valami utánunk. Ez a pesszimista történelemszemléletben megbúvó kicsi optimizmus. „Einstein azt mondja, a felsőbb matematikában egy lépés megtétele is intuíció kérdése, József Attila pedig: az intuíciónak nincs intuíciója, nem lehet előre megérezni a ráérzést – más kifejezéssel az ötletbetörést, a leleményt. Nem lehet keresni. A látszólag üres órákban, a semmittevésben is működik az a szellem, amely beleivódik az emberbe, és egyszerre csak rátalálás, felismerés lesz.” A veszprémi 1956-os, Brusznyai Árpád emlékét megörökítő szobrát említi. „Amikor ezen gondolkodtam, először vers jelent meg bennem, nem okvetlenül kép. A szobor arról szól, Radnóti szavaival: nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg. Kész a szobor. Így működik a képzeletem, gondolkodásom és művelődő életformám szerint.” Legutóbb pályázott a Cseh Tamás-emlékműre. Még nem tudja az eredményt. Az Iskola utcában, ahol Cseh Tamás Bereményi Gézával albérletben lakott, „felöltöztetné” a házat. „Cseh Tamás gitározik, de a gitár átváltozik a repedésekből kinövő ecetfává, ez vesz körül mindent, s az idézet: azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk, maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk…?” Hallgatnám még Melocco Miklóst, de az illem búcsúzásra int. A kapuig kísér, elbocsátásul megérinti a vállam: vonzódás az anyaghoz. Ránézek, egy róla írott sor jut eszembe: mindig tudta a titkát annak, hogyan kell a kisszerűből nagyot alkotni.