– Milyen gyakori kérdésekkel találkoznak még?
– K. I.: A római katolikus hívek inkább a rítust illetően bizonytalanok. Gyakran kérdezgetik: vajon a görögkatolikus szertartás „helyettesíthető- e” a rómaival, áldozhatnak-e, gyónhatnak-e nálunk. Természetesen igen. Hiszen teljes szentségi közösségbe tartozunk, ellentétben az ortodoxiával.
– A nem hívők hogyan viszonyulnak egy papcsaládhoz?
– Kiss Szilvia: Bárhová megyünk, előbb-utóbb kiderül rólunk, hogy kik vagyunk. Ezért szinte folyamatos tanúságtétel az életünk. Négy gyermekünk van, mind a négyük születésekor érdekességnek számítottam a kórházban. Figyeltek rám, kérdezgettek, de sosem rosszindulattal. Az asszonyok meg is nyíltak előttem, megbíztak bennem.
– Elmondható, hogy papnénak lenni is hivatás?
– K. Sz.: Az biztos, hogy példa vagyok a hívek számára. El is várják, hogy példás életünk legyen, de mi sem vagyunk tökéletesek. Papnéként igyekszem minél több terhet levenni a férjem válláról, hogy a papi hivatására legyen elég ideje, ereje.
– K. I.: Olykor több dolgot megtudok a feleségemtől, mint amit nekem hivatalból tudnom illene. Mi, papok is élvezzük a hívek bizalmát, de az asszonyok könnyebben megnyílnak egy másik asszonynak. Nem akarok túlozni, de mondhatom, hogy a papnéban a hívek Szűz Máriát látják, vagyis a közbenjárót. Tudják, hogy egyes kérdésekben hajthatatlan vagyok, s olykor megtapasztalom, hogy egyes ügyeket a feleségem előkészít nálam. Ő az, aki csillapít, ha túlzó elképzeléseim vannak. A szentbeszédeimről is elmondja a véleményét. Időnként kritikát is megfogalmaz. Ez számomra nagy segítség.
– A gyerekek is kritikusak?
– K. I.: Ők a leginkább. Nem mint apával, hanem mint pappal. Például nem szeretik, ha a munkatársaimmal szemben felemelem a hangom. A jóságos apa és a visszafogadó, ám szigorú atya is én vagyok, aki ráadásul főnök is. Ez számukra nem egyszerű.
– Az emberek kérnek házassági tanácsot a paptól és a papnétól?
– K. I.: Számos házasságot tudtunk már visszaterelni a helyes mederbe. Megdöbbentő, hogy sokan csak azért odázzák el a válást, mert a gyerekük hiányozni fog nekik. Mintha egy házasságban csak a gyerek lenne értékes, és maga a házasság nem lenne az. Ilyenkor szoktam azt mondani: Ember, menj haza, és szeresd a feleséged. A gyerek ennek a szeretetnek a része. De, ha te csak annyit érzékeltetsz az asszonnyal, hogy ő a gyermekeid anyja, az kevés.
– A görögkatolikus esküvőkön két szokatlan mozzanat is van. Az egyik, hogy a menyasszony engedelmességet fogad a vőlegénynek, a másik, hogy korona van a jegyespár fején. Mindezt hogyan értelmezzük?
– K. I.: A házasságkötéskor mindkét fél hűséget, szeretetet, megbecsülést ígér a másiknak. A menyasszony pedig engedelmességet is. A násznépben mindig vannak olyanok, akik erre felkapják a fejüket, és találkoztam olyan menyasszonnyal, akinek ezt nehéz volt kimondania. Pedig ebben az ígéretben az is benne van, hogy a feleség boldogan elfogadja: ezentúl a férje a tenyerén fogja hordozni. A férj részéről pedig azt a felelősséget jelenti, hogy ezentúl neki kell helyesen kormányozni egy királyságot, vagyis a házasságot.
– Ezért van korona a jegyespár fején?
– K. I.: A korona ennek a királyságnak a jelképe. De a vértanúk koszorúja is, amely arra utal, hogy a házasságban önmagunk számára meghalunk.
– Ez az, ami ma oly keveseknek sikerül…
– K. I.: Mert nem könnyű. Nekünk is vannak könnyeink. Nem feltétlenül egymás miatt, de vannak. Ráadásul a mi életünkben nem egyszerű, hogy a püspök a papokat időnként másik parókiára helyezi. Ezért úgy van otthonunk, hogy közben hontalanok is vagyunk. Nagy ajándék az Istentől, hogy ezt a vándoréletet családdal éljük meg.
– Mondhatjuk, hogy Máriapócson szolgálni ajándék az Istentől?
– K. Sz.: Nagyon szeretjük a könnyező Istenszülő ikonját. Magam is többször lefestettem. Ha bemegyünk a templomba, Léda, a legkisebb gyermekünk köszön neki, mintha egy jó barát lenne. Jó látni, hogy a zarándokok itt megnyugszanak.
– K. I.: Sajátos papi szerepben vagyok itt, hiszen nem a helyi hívek a nyájam, hanem a zarándokok. Akik idejönnek, itt vannak néhány órát, azután hazamennek. Mondhatjuk, hogy néhány órára kedvesnek lenni ismeretlen emberekkel könnyű és kényelmes. De az is igaz, hogy néhány óra alatt el is lehet rontani az ideérkezőknek az Istenhez fűződő viszonyát. A zarándokok szolgálatában négyen vagyunk papok. Sok turista is jön ide, őket is meg akarjuk szólítani. Láttam itt olyan ismert embert könnyezni, akin én magam is meglepődtem. A Könnyek Asszonya és az ember között közvetítőnek lenni csodálatos feladat. Nem múlik el hónap, hogy ne kapnék visszajelzést arról, hogy valakinek az élete megváltozott, mióta itt járt. Nem gyógyulásról van föltétlenül szó. Kibékülésekről, házasságok rendbetételéről, egy emberi kapcsolat kiegyenesedéséről. A Megyei Turisztikai Szövetség alelnöke is vagyok. Egyházi személyeket ritkán látunk ilyen közegben. Addig mentem közéjük, míg bevettek. Most már ők is szeretnek hozzánk jönni. Hiszem, hogy nem lehet a kívülállók előtt elrejteni azt a csodát, amit a pócsi Szűzanya adott az embereknek.
– Itt, a csodatévő ikon közelében beszélgetve nem tudom megállni, hogy megkérdezzem: mi számít csodának?
– K. I.: A csoda életforma. Az, hogy le tudsz mondani a kétszerkettő józanságáról, arról, hogy nemcsak a hús-vér törvénye működik. Miközben elfogadod azt is, hogy mégiscsak a hús-vér törvénye szerint kell élnünk.
– Milyen Máriapócson a karácsony?
– K. I.: A szentestét, amelyet másutt mindenki szűk családi körben ünnepel, mi kint töltjük az emberek között. Élő betlehem van a templom előtt, amelyhez már november közepétől elkezdődnek a próbák. A város közéleti emberei szerepelnek benne: önkormányzati képviselők, papok, tanár nénik, egyháztanácstagok, a virágboltos. Szűz Mária és Szent József szamárháton érkeznek, a királyok lovas hintón jönnek. Tábortüzeket rakunk, mézes puszedlit, meleg teát osztunk. Ez a hagyomány mindössze tizenöt éves. Azért is fontos, mert aki magányos, az is ünnepelhet közösségben.
– Van valamilyen szép családi, karácsonyi emléketek?
– K. I.: Még Budapesten a Rózsák terén szolgáltam, Jakab fiunk egészen pici volt. Készültem a karácsonyi szentbeszédre, de nem akart összeállni. A templomban felállították a nagy betlehemet. Volt benne minden, ami egy gyermek számára ámulatba ejtő: tevék, bárányok, királyok, pásztorok. A legkisebb a porcelán Jézus volt. Ahogy készültünk a liturgiára, hallottam, hogy a feleségem pöröl Jakabbal, de nem értettem, miért. Kiderült, hogy a fiunk a nagy kompozícióból elcsente a kicsi Jézust, és nem is akarta visszaadni. Én biztos, hogy egy különleges tevét vagy egy királyt vittem volna el. Ő a gyermekségével megtalálta a lényeget. Akkor döbbentem rá, hogy a szentbeszédemhez sem kell nagy tudomány. Hiszen a fontos ez: legyetek gyermekek, és akkor megtaláljátok az egyszerűségben a legnagyszerűbbet. Én minden karácsonykor ezt kívánom: hogy a zajos külsőségek között találjuk meg a sokszor alig látható lényeget.
Fotó: Kissimon István
