Mára erősen megsárgultak e könyv újságpapír minőségű lapjai. De Radó Polikárp, a liturgika és liturgiatörténet tudósának szövege nem veszített értékéből. Újra és újra előveszem, ha valamit tisztáznom kell az egyházi év egy-egy jeles szakasza, ünnepe előtt.
Ebből idézem a meglepő tényt, hogy a görög parúzia (pontosabb átírásban parouszia) szó, mely latinul adventust, adventet, vagyis az Úr eljövetelét jelenti, eredetileg a húsvét eszmevilágához tartozott. A katakombák sötétjébe húzódó egyháznak volt vigasztaló fénye: ismét eljön az Úr! Aztán a IV–V. században külön időt kapott, előbb vízkereszt előtt, de az V. századtól már eltolódott karácsony elé.
Az advent gondolatvilágát teljes gazdagságában akkor szemlélhetjük – írja Radó Polikárp, szerkesztőségünknek is népszerű „Póli bácsija” –, ha bölcsője helyén, a gallikán liturgia területén tesszük azt: „Az Úrnak és Megváltónknak eljövetelét minden időben illik örömmel emlékezetünkbe venni; de különösen most, ez évenként visszatérő napokon kell imádsággal ünnepelnünk. Hiszen az ősatyák és a próféták jövendöléseikkel Őt hirdették előre, és most üdvösségünkre ez már régóta beteljesedett.”
Üdvözítőnknek a végső napon történő újraeljövetelét, a parúziát ókeresztény lelkülettel ne a rettegés érzelmével várjuk, hanem az öröm hangján: Mi, akik egykor titokzatosan történt megtestesülésedet áhítattal ünnepeljük, ítéleted második eljövetelére ujjongó lélekkel jussunk el! Örömünk oka: Közel az Úr! Velünk az Úr!
