– Egy család igazi arca mások számára sohasem látható, és a fejlődését is a rejtettség jellemzi. Minden kimondott vagy leírt szó már objektivál, és nem adhatja vissza a családtagok életében magától értetődő teljességélményt. Nehéz feladat lehet a családról úgy írni, hogy valamiként képes legyen közvetíteni, ami az Önök számára a legnagyobb csoda, de közben meg is őrizze maguknak mindazt, amit senkivel sem akarnak megosztani. Az Apaszem írása során hogyan egyensúlyozott kitárulkozás és rejtőzködés között?
– Nem a kitárulkozás volt a célom, hanem általánosan érvényes gondolatok, érzések, történetek megírása, amelyek sokak számára szórakoztatóak és tanulságosak lehetnek. Amikor a családi történeteinket megörökítem, egy kissé már el is távolodom a konkrét eseményektől, és észreveszem, hogy a mi gondjaink, érzéseink sokak számára ismerős alapélmények lehetnek. Egy harmonikus – de nem idealizált! – család bemutatása számomra, számunkra ezen túl misszió is. Kötelességem is a családomban megélt tapasztalataimat közvetíteni, minél többek számára élményszerűen továbbadni, hogy milyen szép és felelős kaland a család.
– Minden család egy kis univerzum saját törvényekkel, legendákkal, fogyatékosságokkal és erősségekkel. Egyszeri történet, amelynek tanulságai nem feltétlenül általánosíthatóak. Hogyan lehet róla mégis úgy mesélni, hogy sokak épülésére szolgáljon?
– Jól érzékelteti ezt az, amiről az első fejezetben írok. Másfél éves korában észrevettük, hogy valami hiányzik Borka lányunknak, noha igyekeztünk a szeretetünkkel körülvenni, és mindent megadni neki. Hamarosan rájöttünk, mi a baj: hogy számára mindennél fontosabb a szeretetünk szóbeli kifejezése. Ez a történet például abban segíthet másoknak, hogy tudatosítsák: más-más szeretetnyelvet beszélünk, és egy szülőnek arra kell törekednie, hogy megismerje és használja a gyermekei szeretetnyelvét; megtalálja hozzájuk a kulcsot, és ne csak erősen, hanem okosan is szeresse őket.
– Melyek a legfontosabb felismerései, amelyeket a történeteivel fontosnak tart átadni?
– A történetek összességével azt mutatom be, hogy egy sokgyermekes család életében milyen örömök, sikerek, kudarcok, dilemmák vannak. Ha a házasság bajban van, a család is bajban van. Ha a házasság rendben van, a család is rendben van – ez szintén lényeges üzenete a könyvnek. És amit most talán a legfontosabbnak érzek, ez: vedd komolyan a gyermekedet! Vedd komolyan a kérdéseit, a bánatát, a gondolatait, és mindig igyekezz velük érdemben foglalkozni, ne hagyd őket válasz nélkül.
– A sok történetből hogyan szűrte ki a megírandókat, majd a könyvbe kerülőket? Mint írja, a gyerekek kívánságait is figyelembe vette, és gondolom, a feleségének is voltak javaslatai. Milyen téren volt kompromisszumkész, és mibe nem engedett beleszólást? Mennyiben tekinthető az Apaszem „kollektív alkotásnak”?
– „Írói jogról”, szuverenitásról e történetek kapcsán nem lehet beszélni, hiszen a családom bőrét viszem vásárra, amikor magunkról írok. A határok fokról fokra spontán kialakultak. Olykor a történet jellege segített a választásban: hogy elég frappáns, csattanós-e, mások számára is értelmezhető-e, nem belterjes-e. Fontos döntésem volt, hogy az iskolás gyermekeimről már nem írok – van éppen elég bajuk e nélkül is: meg kell találniuk a helyüket az iskolában. Mivel azonban a két iskolás azt kérte, hogy az ő történeteik se maradjanak ki, az alapelv fenntartásával tettem egy-két kivételt. Mindannyian nagyon élvezik a helyzetet, erősen foglalkoztatja őket, hogy könyvszereplők lettek. Amikor az Apaszem kijött a nyomdából, izgatottan lapozgatni kezdték, és újra meg újra odaszaladtak hozzám, hogy ilyesmiket kérdezzenek: „Apa, és az hol van benne, amikor Marci felmászott a körtefára? És az, amikor egy nagy kutyával találkoztunk?”
– A bulvármédia hódítása az utóbbi évtizedekben sajátos értelemben a családok élete iránti érdeklődés megélénkülését hozta magával, de tudjuk, hogy ez sokszor mennyire álságos és romboló hatású. Azt gondolná az ember, hogy ma az a bölcs, aki mélyen hallgat mindenről, ami személyes, ami számára szent, amit félt. Mi ad Önnek bátorságot férjként és apaként a nyilvánosság elé lépni?
– Hiszem, hogy értéket közvetít egy sokgyermekes család. Ki-ki világítson a maga helyén: éppen az a dolgom, hogy ne hallgassak arról, ami személyes és ami szent. Ugyanakkor amit elmondok, azt nem a bulvármédia szabályrendszerén belül teszem: a könyveimmel, az internetes felületeimen én döntöm el, miről és hogyan beszélek, én nyitom ki az ajtót, akkorára, amekkorára én szeretném; úgy és azt mutatom meg az életünkből, amit helyesnek látunk. Nem „intimpistáskodás” a célom, hanem derűs pillanatok, csetlések-botlások, szülői dilemmák, vagyis egy család mindennapjainak, a „családi működésmódnak” a bemutatása, a kincseinké és a nehézségeinké egyaránt.
Fotó: Kissimon István
