Isten nem teremt selejtet



Mellette másik két gyerkőc hemperedik a tágas térben. Minden kényelmük adott, az igazgató, Dorogi doktornő és a gondozók mindent megadnak nekik – már majdnem úgy folytattam: ami testi-lelki-szellemi és érzelmi fejlődésükhöz szükséges. Majdnem mindent… csakhogy az anyai jelenlét hiányzik… időnként talán látogatják őket… vagy végleg lemondtak róluk…? Forrai Mária gyermekorvos a Fővárosi Önkormányzat Csecsemőket, Kisgyerekeket és Fogyatékosokat Befogadó Gyermekotthonainak főigazgatója. 1977 óta dolgozik ezen a területen, tizenhét éve az öt budapesti intézetet összefogó hálózat vezetője. Kimondani is nehéz, mert ellentmond a természetes emberi értelemnek és érzésvilágnak: nullaéves koruktól is kerülnek ide gyerekek. Megszüli az anya… és?



Marad a kérdőjel…

„Ha a gyerekjóléti szolgálat munkatársai azt látják, hogy valamely újszülött kórházból való hazaadásának hiányoznak a feltételei, akár mert nincs hová vinnie az anyának, vagy a szülők életmódja, a drog, az alkohol, netán a bűnöző életforma akadályozza ebben, akkor a kicsi hozzánk kerül” – mondja a főigazgató asszony. A kép, amely miatt az újszülött csecsemőotthonban köt ki, általában összetett: hozzájárul a hajléktalanság és a leányanyaság; vagy a családból már korábban is kerültek „apróságok” gyermekvédelmi gondoskodásba, s az új jövevénynek sincs helye otthon…

A híradásokból leginkább az inkubátorban hagyott csecsemők története ismert. Ők nem kerülnek hozzájuk. Sorsukat az újszülött osztály rendezi. Ezek a kicsik azonnal örökbe adhatók. Előfordul, hogy a szülő nem névtelenül, de otthagyja a gyermeket az újszülött osztályon. Ez esetben kerül csecsemőotthonba a csöppség.

A korábbi kérdőjel tovább súlyosbodik: mi játszódhat le egy anyában, aki egyszer csak felöltözik, és szó nélkül elhagyja a szülészeti osztályt – egyedül? „Jobb” esetben közli, hogy nem tudja – vagy nem akarja – magával vinni csecsemőjét.



Forrai doktornő megértéssel mondja: „Bizony nehéz helyzetben van az ilyen asszony, sokszor talán áltatja magát, hogy nem is vár gyereket… valami csodában reménykedik… akár szó nélkül, akár úgy megy el, hogy lemond magzatáról, soha életében nem felejti el azt a gyereket, akit magában hordott és megszült…”

Krízis – kifejezi e szó ezt az élethelyzetet? Később talán úgy alakul az élete, hogy nem beszélhet gyermekéről, vagy egyenesen le kell
tagadnia, hogy valaha szült – nem könnyű ezt érzelmileg feldolgozni. Hiába a látszat, a szívtelen anya irodalomból ismert sematikus képe – ki tudja, mi húzódik meg, miféle érzéshullám hánykolódik-vergődik a kérges felszín alatt? „Mostanában kezdik kutatni, hogy a gyermekét – akármilyen ok miatt – elhagyó asszony milyen pszichés traumát él át” – magyarázza Forrai Mária. Aztán még egy szempont kerül elő: a szüléskor gyakran jelentkező trauma, amikor az anya a szervezetében lejátszódó biológiai folyamatok következtében szinte képtelen a józan mérlegelésre.

A másik szobában – előtte hatalmas terasz, jó időben a kert várja a gyerekeket – a nagyobbacskák már járnak-totyognak, szájukra még nehezen illeszkedő szavakkal mesélik a délelőtt az Állatkertben szerzett élményeiket. Egyikük rám néz. Mintha méregetne… talán azért, vajon érte jöttem-e? Vagy csak én gondolom, közben a gyerek egészséges életerővel egészen másra gondol?
Mi kell ahhoz, hogy egy anya elhagyja kicsiny gyermekét? Mindannyian kilátástalan élethelyzetben vannak. Titkolt terhesség, a már említett hajléktalan élet…

Az anya – civilszervezetek közvetítésével – a kórházban lemondhat újszülött gyermekéről, egy konkrét család javára. Ez az úgynevezett nyitott örökbefogadás.

„Hozzánk többször kerülnek olyan újszülöttek, akiket otthagytak a szülészeten, bár a szülő adatai ismertek. Nem mondott le senkinek a javára, így a gyerek nem is adható örökbe közvetlenül.” Az erre illetékes hatósági szervek felkutatják a szülőt, s közlik vele, hová került a kórházból a pici. S aztán vagy felkeresi az anya a csecsemőotthonban, szerencsére ez a gyakoribb – vagy nem. „Ha látogatja, nem áll szándékában lemondani róla, s előbb-utóbb szeretné hazavinni – ha a család esetleg a nagyszülőket, rokonokat jelenti is.”

Itt tartok az írásban, amikor barátom, a kiváló irodalmár arca úszik elém. Idősebb volt, talán kilencéves, amikor intézetbe került szülei elvesztése után… miért kerülgetem: árván maradt – később a nagymama vette magához és nevelte fel. Nem állhatom meg, tárcsázom a számát, néhány dadogó szavam után azt kérdem tőle, mit érzett akkoriban: „Megdöbbenést és dacot.” Az anya a csecsemő hathetes koráig visszavonhatja lemondó nyilatkozatát. „Miután feltételezhető, hogy igen nehéz pszichés helyzetben döntött, még megváltoztathatja elhatározását.”

„Előfordul?”

„Ilyen is van…” Hat hét elteltével, ha az anya nem vonja vissza, jogerőre emelkedik lemondása, s ettől kezdve a csecsemő örökbe adható. „Ezzel megszűnnek a szülő jogai, s azt sem tudja meg, kihez került a gyermeke. A korábban említett eljárással szemben ettől titkos az örökbeadás.”

Később, tizennégy éves korában a cseperedő fiatalnak jogában áll érdeklődni múltja után, ehhez azonban az örökbe fogadó szülők hozzájárulása szükséges. „Gyakoribb, hogy tizennyolc éves koruk után, nagykorúságuk hajnalán indulnak el fölkutatni gyökereiket. Tudni akarják, ki a vér szerinti anyjuk és apjuk.”

„S visszatérnek?”

„Nem, csak tudni szeretnék – s maradnak az addigi családban, amely már valóban a családjukká vált.”
Nincs visszatérés… Ám a serdülő kutat: milyen körülmények között volt az anyja, miért hagyta el, vannak-e testvérei? S ha személyesen is szeretne találkozni, ehhez az örökbeadó hozzájárulása is kell. Ilyenkor a gyámhivatal közvetít. Megkérdezik, a szülő anya akar-e találkozni örökbe adott gyermekével… Sok esetben elzárkózik ettől, hiszen élete közben megváltozott, családja van, amelyben eltitkolta, hogy korábban gyermeket szült, s most beállít valaki…

Nem csak közvetlenül szülés után kerülnek be gyerekek a csecsemőotthonba. „Időközben tarthatatlanná váltak otthon a viszonyok. A szülő hajléktalanná vált, életmódja leromlott… és kéri a gyermek elhelyezését, mert pillanatnyilag nem tud megfelelően gondoskodni róla.”

A gyermekjóléti szolgálatok mindent megtesznek, hogy a családok visszafogadhassák a gondozásba kerülteket. Forrai doktornő azt mondja: a távozó gyerekek közel egyharmada eredeti családjába kerül vissza.
Fiatal lány térdel a kisbaba mellett, szinte még maga is gyerek. Eteti, „na, még egy kicsit”, rámosolyog, s ott kuporodik, hogy az első lépéseket kereső csöppség szemmagasságában legyen.

A szülők akár naponta látogathatják, gondozhatják kicsinyüket.

Az örökbe fogadó szülők először a területileg illetékes gyermekvédelmi szolgálatnál jelentkeznek. Beszerzik a szükséges dokumentumokat: orvosi vélemény, pszichológiai vizsgálat, anyagi helyzetükre vonatkozó igazolás, majd huszonegy órás képzésen vesznek részt. Ezek után válhatnak örökbefogadásra alkalmassá. Elmondják, milyen korú, milyen nemű gyermeket szeretnének… A területi gyermekvédelmi szolgálathoz futnak be a jogerősen örökbe adhatók adatai, s így kialakul, melyik gyereknek melyik házaspár felelne meg leginkább.

A „szülők” ezután keresik föl a csecsemőotthont. Tájékoztatják őket a kicsi egészségi és pszichés állapotáról, már amennyit az intézet tud róla. Először mint látogató vendégek pillantják meg a gyereket. S ha – akár többszöri látogatás után – úgy döntenek, hogy el tudják képzelni, akkor kezdődik a „barátkozás”.

Az „anya” már kézbe veheti, gondozhatja, s amikor a csecsemő már ellazul a kezében, érződik, hogy jó a kapcsolatuk, akkor lehet szó arról, hogy hazavigyék. A nagyobb gyerekkel már csoporton kívül, egy munkatárs segítségével találkoznak; az az ismerős gondozó érzelmi támaszt ad a kicsinek, amíg nem alakul ki a bizalma a leendő szülők iránt… A következő lépésben már egyedül hagyják őket, játszanak, később kimennek sétálni… már együtt mennek vásárolni, s az új cipőt hordja a gyerek. „Bemutatáskor elmondjuk neki, hogy ez a néni és bácsi az anyukája és apukája szeretne lenni. A barátkozás folyamata olykor akár hónapig is eltarthat.”

Az örökbefogadással az új szülők nevét és ezzel együtt minden más családi jogot elnyer a gyerek. Aki nevelőszülőkhöz kerül, továbbra is gyerekvédelmi gondozott marad. A vér szerinti szülő látogathatja és hazaviheti, ugyanúgy, mint az intézetből.
„A szülőknek meg kell-e mondaniuk később, hogy nem vér szerinti a gyermekük?” – kérdem a főorvos asszonyt.

„Úgy szoktuk mondani, legjobb, ha a gyerek az örökbefogadás tudásával nő fel, amit természetesen a szülőknek kell vele közölni, a gyerek életkori sajátosságainak megfelelő fokon és formában.”

„Ez nem zavarja meg őket?”

„Nem, fontos a család őszinte légkörének megteremtése és megtartása. A gyereknek előbb-utóbb tudnia kell az igazságot – a neveléssel és lélektannal foglalkozó szakemberek szerint legkésőbb ötéves koráig.”
„Föl tudja dolgozni lelki törés nélkül?”

„Belenő ebbe a tudásba. Megmutatják neki az itt készült fényképeket, s beszélgetnek róla: ilyen voltál, amikor elhoztunk, örökre a szívünkbe fogadtunk… A szülők mindig megígérik, hogy elmondják, aztán az idő múlásával egyre nehezebben teljesítik. Minél inkább magukénak érzik a gyereket, annál inkább halogatják, s ebből kellemetlen helyzetek alakulhatnak ki, mert a gyerek megsejti, hogy valami titok leng körülötte.”

Régi történet – drámaisága ma is eleven. Az örökbe fogadó szülők, hogy minden szálat elvágjanak, kivándoroltak Magyarországról, végül Amerikában telepedtek le. A fiú úgy nőtt fel, hogy nem tudta… aztán vagy egy ottfelejtett papír, vagy néhány óvatlan szó elég volt… abban a pillanatban elhagyta őket, bevonult katonának, elment a vietnami háborúba…
„Jó esetben a gyerek együtt nő fel a tudással, s egy idő után azt is meg tudja beszélni a szülőkkel, kinek mondják el, s kit ne avassanak be. Az iskolában például ne tudják, kéri a gyerek…”

S ha ez az őszinteség kialakul, a gyereket még szorosabb kötelékbe fűzi a szülőkkel. De ha később, mondjuk egy születésnapi torta mellé azt kapja: most már elmondjuk neked… a gyerek összetörik, mert rádöbben, hogy a számára legfontosabb kérdésben a szülők mindaddig nem mondtak igazat.

A gyerek öröklött genetikus állományát hordozza, az örökbefogadó a vér szerinti szülőkétől olykor egészen eltérő társadalmi és kulturális környezetben él – mire lehet számítani?

Tiszta, várakozásteli csöppségek. S már nem a korábban megfogalmazott, súlyokkal megrakott kérdőjel görbülését látom, hanem – anélkül, hogy áltatni szeretném magam – az ő reménységes, minden lehetőségre nyitott arcukat.

„A genetikus hajlamok készségek, amelyek a környezet hatására ilyen vagy olyan irányba alakulnak – magyarázza a főorvos asszony. – Egy gyerek születhet nagyon jó kézügyességgel, de hogy zsebtolvaj vagy ügyes mesterember lesz-e belőle, azt a környezet határozza meg. A bűnözés, az erkölcsi magatartás nem, kizárólag a készség, a temperamentum öröklődik – elképzelhetetlen, hogy pusztán származása miatt valaki lopjon vagy hazug legyen. Az ember jónak születik, ahogy Böjte atya szokta mondani: Isten nem teremt selejtet…”


Fényképezte: Cser István