A gyógyító család



A lépcső tetején egy szép macska kelleti magát, mintha filmsztár lenne; elegáns nyakörve van, és gyönyörű a szőre. Viselkedése alapján a ház urának tűnik, ám mint kiderül, soha nem engedik be: ott a gyerekek viszik a prímet. Amikor megérkezünk, a két nagyobb fiú kint játszik, és a hároméves Marcinak nincs is kedve abbahagyni. Ebből némi vita támad, sőt a mécses is eltörik, de végül mindenki a házba sereglik, és bent folytatódik a kergetődzés, méghozzá elég hevesen.



Hosszú út áll mögöttünk Kelemen Máriával, a Fészek Gyermekvédő Egyesület munkatársával. Kétféle értelemben is: mivel Máriát eddig mindig kocsival hozták ide, a busztól jövet „érzésre” próbálta megtalálni a házat, és emiatt kisebbfajta túrát tettünk meg a köves és földes utakon. A szandálom új, s mint most kiderült, e célra kevéssé alkalmas. Időnként a kertek közé mélyen benyúló zsákutcákba keveredtünk, ezért többször is „újratervezés” vált szükségessé. Vagyis jóval kalandosabb utat kellett bejárnunk, mint amire számítottunk. Máriával beszélgetve e körülbelül háromnegyed óra alatt próbáltam megérteni, mit jelent nevelőszülőnek lenni, mi indítja a jelentkezőket a nagy és gyakran hosszú távú feladat vállalására, és hogyan segíti benne őket az egyesület.

Gyakran megesik, tudtam meg, hogy egy-egy gyermeknek gyors segítségre van szüksége, mert vér szerinti szülei nem tudják vagy nem akarják vállalni a nevelését. Sokkal jobb, ha ilyenkor nem nevelőotthonba, hanem családi környezetbe kerül, melegszívű emberek közé, akik átérzik a helyzetét. Ilyen emberek, főként házaspárok felkutatása, képzése, segítése az egyesület feladata. Gyermektelenek és gyermekeiket felnevelt, de még energikus, tenni vágyó párok jelentkezése egyaránt gyakori. És saját gyermekeik mellé is sokan fogadnak be újabb testvért, hogy családjuk melegét megosszák velük. Hogy mi van eközben a vér szerinti szülőkkel?

Az anya nemegyszer rögtön a szülés után úgy nyilatkozik: egyelőre nem tudja vállalni gyermeke nevelését. Mária szerint az „egyelőre” legtöbb esetben az illető szégyenének jele, de az is megeshet, hogy nem akar visszafordíthatatlan döntést hozni, végleg elengedni gyermekét, és csakugyan bízik benne, hogy előbb-utóbb magához veheti majd. Erre vall, hogy az egyesület a szülőkkel való folyamatos kapcsolattartás, rendszeres beszélgetések révén évente tíz-tizenkét gyereket sikerrel „hazagondoz”. A nevelőszülőknek is kötelességük tartani a kapcsolatot a vér szerinti szülőkkel, és amíg remény van rá, erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy nevelt gyermekük előbb-utóbb hazakerülhessen, hogy enyhüljön a fájdalom, amely az elszakítottság miatt gyermeket és szülőt egyaránt sújt. Nem könnyű szerep, nem könnyű helyzet. Nagyszerű, hogy a nevelőszülői intézmény révén gondoskodó családban nevelkedhetnek azok a nehéz sorsú kicsinyek, akik számára a szüleik nem képesek megadni a biztonságot, és emiatt nagy hátránnyal indulnak el az életben.



Adrienn
és Endre leültet az óriási asztal mellé, itt szoktak enni mindannyian. A fotóriporter kolléga az öt nagyobb gyerekkel az emeletre távozik, ahonnét a következő negyedórában óriási puffanások, rohangálás zaja, sikítások és nevetés hallatszik le. „Szétszedik” – vélekedem. „Ha hagyja magát, megeshet…” – reagál Endre a sokat tudók mosolyával.

Az egyesület munkatársa nagyjából háromhetente keresi fel a házaspárt, főleg papírügyek intézése céljából – az adminisztráció folyamatos feladat. Az évenkénti felülvizsgálatok alkalmával ugyanis fontos, hogy nyomon követhető legyen, hogyan fejlődött a két befogadott fiú, István és Marci. Ennek érdekében „élettörténetkönyv” vezetésére van szükség, amelyben minden fontos eseményt feljegyeznek. Például hogy ki mikor volt beteg, milyen problémák adódtak a nevelésében, sor került-e a vér szerinti anyukákkal előírt találkozásokra, és mi a teendő, ha valamelyikük nem jelentkezik. Gyakran adódhatnak érzelmileg nehéz helyzetek, ezért jó, hogy számíthatnak az egyesület támogatására, a családgondozó tanácsaira – mondja a pár.

– Milyen a jó nevelőszülő? – kérdezem. – Nagyon elfogadónak kell lennie, elfogadóbbnak, mint a vér szerintinek. Ha problémás a gyerek, még inkább – véli Adrienn. – Szerintem rossz a kérdés – mondja Endre. – Nevelőszülőről külön beszélni félrevezető. Egy nevelőszülő éppen annyira legyen jó, mint egy szülő. Ha valaki nem jó szülő, nem lesz jó nevelőszülő sem. Fontos, hogy ugyanazt adja nevelt és vér szerinti gyermekeinek, ebben nem szabad különbségnek lennie! Egyvalami különbözteti meg a szülőtől, bár az nagyon fontos: adott esetben el kell tudnia engedni a nevelt gyermekét. – De én már nem lennék képes erre – szól közbe Adrienn. – Egyszer pár hétig nálunk volt egy kislány, és majd megszakadt a szívem, amikor vissza kellett adni. Soha többé nem akarom ugyanazt átélni.

– A házasságkötésünk óta az volt a tervünk, hogy sok gyerekünk lesz, és örökbe is fogadunk majd gyerekeket. Jó ideig azt sem tudtuk, mit jelent az, hogy nevelőszülő. Akkor tudtuk meg, hogy ez jó lehetőség, amikor utánanéztünk az örökbefogadás ügyének. Sok gyerek ugyanis hosszú éveken át nem örökbe adható, éppen azokban az években, amikor a legnagyobb szüksége lenne a család biztonságára. A legfontosabb az, hogy minél előbb kikerüljenek a rideg állami rendszerből, és erre a nevelőszülői intézmény ad gyors lehetőséget. Az örökbefogadás Magyarországon rettentően nehézkes, hosszadalmas, csak évek múltán kerülhet rá sor. Örökbe akarjuk fogadni Istvánt és Marcit, de ehhez csak a nevelőszülői szerepünk útján adódhat lehetőség.

– Melyek a legnehezebb nevelőszülői feladatok? – érdeklődöm. – Egyértelműen az esti fürdetés – válaszolja Endre. – Nincs ugyanis kialakult sorrend, és mindig a gyerekek hangulatától függ, hogy szeretnek-e vagy egyáltalán nem akarnak fürdeni. Szerencsére a két legnagyobbra ma már lehet számítani: a legkisebb fiunk három hónapos, a nagyobb gyerekek három-, öt-, nyolc-, tíz-, valamint tizenegy és fél évesek. – Számomra a folyamatos odafigyelés volt a legnehezebb, amelyet István fizikai fejlesztése koraszülöttsége miatt igényelt – mondja Adrienn. – Szintén nehézséget és nagy-nagy ijedelmet jelentett számunkra, amikor Marci édesanyja – aki tizennyolc éves volt, amikor szülte – húszéves korában egyszer csak eltűnt, nem kereste többé a kapcsolatot a kisfiával. Ez volt az a pillanat, amikor ráébredtünk: lehet, hogy Marci örökre nálunk marad – miközben az édesanyjáért is felelősséget éreztünk, aki talán még nem eléggé érett, hogy el tudja dönteni, fel akarja-e nevelni, vagy örökbe adja. Ám tudtuk: fél év után már elvesztené a döntésre való lehetőségét, mivel akkor kötelező megindítani az örökbefogadást.

– Érdekes, de számomra a legjobb élmény is az esti rutin, a fürdetés – folytatja Endre. – Ez mindig nyaranként válik világossá, amikor a gyerekek a feleségemmel a nagyszülőknél, vidéken nyaralnak, és a házban síri csend van. Nincs is szebb, meghittebb az esti káosznál! – gondolom olyankor. A nagy családnak csak az a hátránya, hogy már jónak számít, ha misére évente kétszer eljutunk együtt, mert valamelyik gyerek biztosan mindig beteg.

– Az én nagy sikerélményem az, hogy Marcinak – aki körülbelül annyi odafigyelést igényel, mint a többi gyerek együttvéve – sikerült az óvodában remekül megtalálnia a helyét, elfogadtatnia magát – lelkendezik Adrienn. – Az is fantasztikus, hogy Istvánt, aki kezdetben nagyon rosszul mozgott, fejletlen és bátortalan volt, a nála két évvel fiatalabb Marci „fejlesztette”, húzta magával. Óriási dolog, hogy István bátrabb lett, képessé vált megküzdeni a nehézségekkel és félelmekkel, amelyek a mozgásszervi lemaradásából fakadtak. Sok pozitív élményhez jutott ily módon, és ma már ugyanolyan ügyes, mint az örökmozgó Marci. Nagyon jólesik, hogy az édesanyja mindig elmondja, menynyire hálás, hogy a gyermekét ilyen szépen neveljük.

– Viccesen azt szoktam mondani, hogy aki döntésképtelen, jelentkezzen nevelőszülőnek – nevet Endre. – Nem kell amiatt aggódnia, hogy alkalmas-e, nem kell végleges döntést hoznia, tanfolyamra járhat, és ha végül mégsem meri vállalni a felelősséget, senki sem fog haragudni rá.

A gyerekek végszóra fotóriporterünk kíséretében leviharzanak az emeletről. István megkérdezi, mikor lesz végre vacsora, és hogy addig is, míg sor kerül rá, ehetne-e csokit. Amikor megtudja, hogy talán negyedórát is várni kell még, méltatlankodik, majd demonstrációba kezd: „Húst és krumplit” – skandálja az asztalt ütögetve.

Aztán az utolsó fotózás következik: csoportkép készül a családról. Ez majdnem a lehetetlen megkísértése, mert valamelyik gyerek mindig kiszalad a képből, vagy nem tudja eldönteni, ki mellett álljon. Végül mégis sikerül a mutatvány. Még jó ideig a hatása alatt maradok a szilaj életörömnek, amely a gyerekekből árad. A család erejének, amely nem az egyes tagok ereje, sőt még csak nem is emberi erő.


Fotó: Kissimon István