Nem. Nem óv meg. Nem őriz, és nem babusgat. S főként nem tesz kivételt velünk. Olykor azt a templomot is hagyja romba dőlni, ahová vasárnaponként járunk. Azt a belső kápolnát is hagyja tégláira hullani, amely a lelkünkben áll.
Összetöri, eláztatja, elégeti, elemészti. S látszólag nem törődik azzal sem, miként bolyongunk sírva a törmelékek között. Tűri, figyeli.
Várja, hogy megértsük, romba dőléseink azt jelentik: megérett az idő egy új, hozzá és önmagunkhoz méltóbb templom emelésére. Megértünk az újra.
A lórévi templomocska képe most azonban nem erre int. Azt üzeni: küzdj meg az árral, ne add fel, ússz, hajózz, gyere! A szigeten várlak.
