Várakozás – megnyugvás

Mint hajdan Dávid király, kezdje el pengetni hárfáján azt, amit kincsként őriz kora ifjúságától: a zsoltárszót. Égi és földi megvallása ez a szív helyének – bármely honi tájon. Csörgedező patakok vidámítják Isten városát, források zenéjében fürdik mélység, magasság. A források erős sziklák közt gyöngyöznek. Romlatlan a táj, ahol a folyók találkozót adnak egymásnak, miként az emberek, akik egy hazából indulnak az egyetlen Hazába. Élet és elmúlás. Mindkettő ajándék. A kapuk folyton nyitva állnak, az utak messzeségét nem zár, hanem lélekszabadság vigyázza. Az esti imádságokat őrző angyalok intonálják. Aki elindul a teremtés reggelén, azt meglepetés várja: önmagát látja zöld határok tavában, hazáját, ha arra gondol: a legkisebb ismeret is e drága földről egy-egy gyémántszem a képen. Rögződik az égi vásznon, beborítja szomorúság századait. Ne feledd a derű óráit, ha lábad a valóság porában botladozik is.

Mi kell, hogy a lélek várakozássá váljék? Csend, amelyben megterem a gondolat, hogy szólni tudjon a száj, nem rombolva szét a csendet. Idegenné vált ez a fogalom, zúgások-neszezések közt elpattant a kapocs, mely a nyugalommal összeköt. Igen, mert ha csönd, akkor nyugalom is. Legalább néhány percig – naponta. Most már ez az időtöredék csak arra való, hogy valamit kifundáljon az ember a következő érdekelvű lépéshez. Üzlet, alku – s nem a kenyér áll közelebb, hanem a kés.

Az első „ideges novemberi hó” ha megüli a kertet, a még élő virágok fagyba mártják fejüket. A csend is hallgatag, nem termékenyítő. Fagyos. Mégis a fehérség feloldja a feszültséget, belül a várakozó lélek. „Jöjj el, Istenünk.” Sokfelől érkezik a zsoltárszó, de arról tud-e az ember, hogy az imádság is ha fehérbe öltözik, jut fel az Isten homlokára? Góliát-házak a városok, sűrű sodrony a világ. Hol van a szabadság? Hallgasd a csendet, nézz az Ígért szemébe. Cserélj vele pillantást. Ő így hall téged igazán.