Halála napjának reggelén férje, Enrico megkérdezte Chiarától: „Szerelmem, az Úr keresztje valóban édes?” Chiara nehezen lélegzett, beszélni is nehezére esett, de mosolyogva, egyértelműen válaszolt: „Igen, Enrico, nagyon édes.” Délben meghalt.
Chiara Corbella huszonnyolc éves volt, amikor meghalt. Férjével, Enrico Petrillóval Međugorjéban ismerkedtek meg, 2008-ban házasodtak össze. Az esküvőt követően Chiara hamarosan várandós lett, ám a babánál az ultrahangos vizsgálat súlyos agyi fejlődési rendellenességet mutatott. Habozás nélkül az élet mellett döntöttek, a kis Mariát elkísérték – harminc perccel földi születése után – az égi születésig. A temetésen a fiatal szülők a kis fehér koporsó mellett hálát adtak Istennek ajándékaiért. A résztvevők életük egyik legszebb pillanataként emlékeznek a temetésre, amely Krisztus halál felett aratott győzelmének jele volt. Néhány hónappal később Chiara ismét áldott állapotba került, az ultrahangos vizsgálat megint rossz eredményt mutatott: a kisfiúnak nem volt lába. A hetedik hónapban kiderült, hogy belső szervei sem fejlődtek ki megfelelően. A házaspár ismét örömmel és szeretettel élte meg a gyermek születését, aki rövid életét követően szintén a mennyországba távozott. Az ismerősök arról számolnak be, hogy a temetésen a szülők nehéz keresztjük ellenére valódi örömet és hálát sugároztak.
Később Chiara ismét gyermeket hordott a szíve alatt, a várandóssága ötödik hónapjában azonban egy sebet fedezett fel a nyelvén, amelyről kiderült, hogy rosszindulatú daganat, karcinóma. Chiara és Enrico fiuk, Francesco életének védelme mellett döntöttek, az édesanya csak a szülés után vállalta a kemoterápiát és a sugárkezelést. Francesco szép, egészséges kisfiúként 2011. május 30-án születetett meg. Ezt követően Chiara állapota nem javult, az egyik szemére elvesztette a látását. Mosolyogva, hittel és örömmel élte az életét a szenvedések közepette is, és az isteni gondviselésre bízta magát. A kisfiú születése után egy évvel, 2012. június 13-án távozott a földi életből.
Nem sokkal betegsége felfedezése után Chiara így beszélt: „A házasságunkban az Úr megajándékozott minket két különleges gyermekkel: Maria Grazia Letiziával és Davide Giovannival, de azt kérte tőlünk, hogy csak a születésükig kísérjük őket. Megengedte, hogy átöleljük, megkereszteljük őket, és derűsen, a bensőnket átjáró, nagy örömmel adjuk őket az Atya karjába. Most ránk bízta ezt a harmadik gyermeket, Francescót, aki jól van, és nemsokára megszületik. Isten továbbra is azt kéri tőlünk, hogy bízzunk benne, annak ellenére, hogy néhány héttel ezelőtt daganatot fedeztem fel magamon, amely félelemmel tölt el minket a jövőt illetően. Hisszük azonban, hogy Isten ez alkalommal is nagy dolgokat tesz majd.”
Fiának, Francescónak levelet írt első születésnapjára, amelyben így tanította: „Életünk célja szeretni, és mindig készen állnunk arra, hogy megtanuljuk úgy szeretni a többieket, ahogyan csak Isten tudja ezt megtanítani nekünk. Bármit teszel, csak akkor lesz értelme, ha az örök élet szempontjából tekintesz rá. Ha igazán szeretsz, észreveszed, hogy valójában semmi nem a tiéd, mert minden ajándék. Különleges vagy, és nagy küldetésed van. Isten öröktől fogva akart téged, és ha megnyitod számára a szívedet, megmutatja az utat, amelyen járnod kell. Bízz benne, érdemes!”
*
Idén május 12-én, a betegek és fogyatékkal élők háromnapos szentévi zarándoklatán Enrico tanúságot tett hitükről, a Chiara halála óta eltelt négy év távlatából. Így beszélt:
„Enrico vagyok, Francesco édesapja, és édesapja annak a két gyermeknek a mennyben, Mariának és Davidének, akik még Francesco előtt születtek meg. Feleségem, Chiara velük együtt a mennyben van. Éppen négy éve lettem özvegy, amikor Francesco alig múlt egyéves. A történetem mégis nagyon szép történet, mert nem a betegségé és a halálé volt az utolsó szó.
Megéltük az Úrral együtt keresztre feszített latrok történetét. Csak nekik van bátorságuk ahhoz, hogy beszéljenek Jézussal. Ez a mi tapasztalatunk is.
Megláttuk az Urat az élet és a halál sémákon túli logikájában és a szeretet igazságtalanságában. Ne csodálkozzatok: a szeretet igazságtalanság. Megtapasztaltam, hogy úgy teremthetsz helyet a kegyelemnek, ha elfogadod a szeretetnek ezt az igazságtalan logikáját. Nemcsak ajándékoz, hanem tékozol is. Igazságos dolog, hogy özvegy vagyok? Igazságos dolog, hogy Francescónak nincs anyukája? Igazságos dolog betegnek lenni? Igazságos dolog fogyatékkal élni? Igazságos dolog, hogy Isten Fia meghal a kereszten? Nem, nem igazságos. De ez a szeretet. Egy csodálatos igazságtalanság. Az irgalmasság szentéve van, nem az igazságosságé. Csak egy apa engedi meg, hogy gyermekei megöljék. Csak egy apa tud így szeretni.
Chiara és én arra vágytunk, hogy égő lámpásokkal várjuk a vőlegényt. Szerettük volna felvenni a legszebb ruhánkat. Chiara ezért most menyasszonyi ruhában van. Vito testvérrel, lelkiatyánkkal együtt hónapokig ennek a találkozásnak a várakozásában éltünk. A legszebb szentmiséket ünnepeltük, a Testét vettük magunkhoz, hódoltunk előtte, gyóntunk, kértük az összes kegyelmet, beleértve a testi gyógyulás kegyelmét is, ami, mint tudjátok, nem történt meg. Megvolt azonban bennünk a bizonyosság, hogy van valami nagyobb, mint az esetleges testi gyógyulás, amely, ha meg is történt volna, nem lett volna egyéb, mint a kérdés elnapolása. Milyen nagyobb dolgot lehet kérni a testi gyógyulásnál? Az üdvösséget. Az üdvösség fontosabb.
Régóta visszhangzott a szívemben az evangéliumnak ez a mondata: „Az én igám édes, és az én terhem könnyű” (Mt 11,30). Amikor láttam, hogy Chiara teste lassan elfogy, nem tudtam befogadni ennek édességét. Akkor, élete utolsó reggelén, hét óra körül megkérdeztem Chiarától, aki a tabernákulum előtt feküdt: „Chiara, valóban édes ez a kereszt, ahogyan az Úr mondja?” Rám mosolygott, és halovány hangon válaszolt: „Igen, Enrico, nagyon édes.”
Láttam, hogy boldogan hal meg. Nagyon jól tudta, hová megy. Talán az egyik legszebb üzenet, amelyet a történelem Ura nekünk akart ajándékozni Chiara életén keresztül, ez: ő nem hazudik. „Az Úr nem hazudik, ez a kereszt nagyon édes. Bízzatok benne, érdemes!”
