A pápává választott Wojtyła Károly bíboros, krakkói érsek II. János Pál néven kezdi meg pápaságát
Az I. János Pál pápa utódát megválasztani hivatott 111 bíboros október 14-én, szombaton délután fél ötkor vonult be a Sixtus-kápolnába, ahol Villot bíboros-államtitkár rövid imája után elhangzott a pápai főszertartásmester „Extra omnes” felszólítása arra, hogy az illetéktelenek hagyják el a konklávé területét. Az ajtók lezárása után felolvasták a pápaválasztás rendjét szabályozó dekrétumot, majd a bíborosok esküt tettek. Ezen a napon még nem volt szavazás, csak vasárnap reggel fél tízkor. A vasárnap délelőtti két szavazás eredménytelen volt. Ugyanígy nem hozott eredményt a délutáni és a hétfő délelőtti két szavazás sem. Hétfőn délután azonban – hat óra tizennyolc perckor – fehér füst szállt fel a Sixtus-kápolna kéményéből annak jeléül, hogy megválasztották az új pápát. Röviddel ezután – hat óra negyvenhárom perckor – Felici dékán-bíboros a Szent Péter-bazilika középső erkélyéről boldogan jelentette a téren összeült sokezres tömegnek: „Nagy örömet hirdetek, van pápánk: főtisztelendő Wojtyła Károly őeminenciája, a római szent egyház bíborosa, aki magának a II. János Pál nevet választotta.”
Az ekkor már nyolcvanezerre szaporodott tömeg hatalmas örömrivalgásban és tapsban tört ki, majd elcsendesedve várakozott arra a pillanatra, amikor az új pápa megjelenik a bazilika erkélyén. Hét óra után húsz perccel ismét felzúgott a tömeg, mert a televíziós reflektorok vakító fényében feltűnt az új pápa alakja, és bár kissé elfogódott, de ércesen zengő hangján köszöntötte az ünneplő tömeget: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Ezután rövid, olasz nyelvű beszédet mondott, majd az egyháztörténelem első lengyel származású pápája áldását adta Róma városára és az egész világra.
(Új Ember, 1978. október 22.)
Olvasóinkhoz
A pápák sem maguk választják meg életük utolsó percét. Ezért nem lehet tőlük rossz néven venni, hogy halálukkor nincsenek tekintettel az Új Ember lapzárásának időpontjára. Amint a mostani esetből is kitűnik: a Bíborosok Testülete sem veheti figyelembe, hogy lapunkat legkésőbb szerdán délután postára kell adnunk, mert csak így lehet vasárnap olvasóink kezében. Ez a szerdai postázás viszont megköveteli, hogy a szerkesztőség hétfőn délelőtt az utolsó kéziratot is nyomdába adja, és kedden már csak az oldalakba rendezett levonatokon végezze el a szükséges javításokat. Csak köszönet illetheti az Athenaeum Nyomda vezetőségét és dolgozóit, hogy ilyen rendkívüli esetben, mint a pápaválasztás, megértéssel teszik lehetővé, hogy a legszűkszavúbb híradás még bekerüljön a lapba. Szeretettel kérjük kedves Olvasóink megértését is, megígérve, hogy legközelebbi számunkban „kipótoljuk” kényszerű szűkszavúságunkat.
(Új Ember, 1978. október 22.)
Imádkozzatok a pápáért!
Október 22-én, vasárnap reggel már a korai órákban gyülekezni kezdtek a rómaiak és az új pápa ünnepélyes beiktatására az Örök Városba érkezett zarándokcsoportok a Szent Péter-térre. Kilenc órakor a térbe csatlakozó utcákat annyira elárasztotta a gyalogosok tömege, hogy az ünnepségre érkező hivatalos állami delegációk gépkocsijai is csak lépésben tudtak haladni. A gyülekező tömegben – melynek létszámát a déli órákban már negyedmillióra becsülték – feltűntek a zászlók és a transzparensek alatt felvonuló lengyel zarándokcsoportok, az új pápa honfitársai. A Lengyelországból és szülőföldjüktől távol eső országokból érkezett lengyelek mintegy háromezren lehettek.
II. János Pál pápa, miután imát mondott Szent Péter sírja felett, tíz óra után néhány perccel jelent meg a bazilika kapujában, a vele együttmiséző bíborosok ünnepélyes menete végén. Az új pápát a téren feldübörgő taps és örömrivalgás fogadta. Könnyek árasztották el a szemét, amikor szembenézett a fehér zsebkendőket lobogtató színes tömeggel. Miként elődje – I. János Pál pápa –, ő sem tért vissza a pápák világi hatalmát is jelképező szokásra, a hármas koronával történő megkoronázásra. Annál megrendítőbb volt – ez alkalommal is – az a pillanat, amikor Felici bíboros Isten szolgái szolgájának vállára helyezte a legfőbb pásztori hatalmat, felelősséget és az első pápától mostanáig megszakítás nélkül folytatódó apostoli küldetést jelképező palliumot. Tekintetét most egy pillanatra a tömegből kiemelkedő lengyel nemzeti és czestochowai Fekete Mária kegyképét viselő lobogókra emelte. Búcsúzott szülőföldjétől, a wadowicei kedves tájtól, krakkói székesegyházától, a Wawel kőcsipkés falaitól. Mostantól kezdve már ő is római; egyformán pásztora, gondviselő atyja Isten egész népének, az öt kontinensen élő katolikus egyháznak.
Az olvasmányok és az evangélium szakaszának ünnepélyes felolvasása után már fél tizenkettőt mutatott a bazilika órája, amikor olasz nyelvű homíliáját olvasni kezdte a pápa. Csaknem minden mondatát megszakította a felzúgó taps. Beszédének végén először lengyelül, majd franciául, angol, német, orosz, litván, cseh és szlovák, spanyol és portugál nyelven mondott néhány köszöntő mondatot. A szentmise végén üdvözölte a pápa a hivatalos állami delegációkat – melyeknek sorában ott volt a Magyar Népköztársaság kormányküldöttsége –, majd lelépett egészen a tömeget feltartóztató korlátokig, hogy közvetlen közelről is találkozzék a kezüket kézfogásra nyújtó, virágcsokrokkal kedveskedő emberekkel. Ha a szertartásmester nem sürgeti, legszívesebben körbejárta volna a teret. Jóval elmúlt már déli egy óra, amikor ismét feltűnt derűs alakja lakosztályának ablakában, hogy a térről oszlani nem akaró tömeghez szóljon és áldást adjon. Ezt az első Angelus-beszédet így fejezte be a pápa: „Be kell fejezni a találkozást, mert ideje már ebédelni nektek is, a pápának is. Áldjon meg az Atya, Fiú és Szentlélek Isten!”
(Új Ember, 1978. október 29.)
