Fotó: Lambert Attila
Ezzel lényegében azt vállaltuk, hogy a jövőben mi gondoskodunk kétszáz ott élő emberről. Olyan emberekről, akik a mostani tudásunk szerint életük végéig mindennapos ellátásra szorulnak majd. Gyerekek és felnőttek, merev tagokkal mozdulatlanul fekvő betegek, nyöszörgéssel és a tekintetükkel kommunikáló fiatalok és erőteljes felnőttek, akik egy kiscsoportos óvodás heves reakciójával válaszolnak minden őket érő ingerre. A lakóink. Velük fogjuk eltölteni a következő éveket, évtizedeket.
Nem akarom most azokat a problémákat sorolni, amelyek az évek óta romló állapotú, létszámhiánnyal és gazdátlansággal küzdő intézmény mindennapos működését jellemezték. Amikor az átvétel szóba került, egyetlen pillanatig sem volt kétséges, hogy a következő időszak legnagyobb kihívásával nézünk szembe.
A második héten szolgálatra jelentkeztem az intézménybe, tizenkét órás ügyeletet vállaltam egy eseménytelennek ígérkező szombaton. Utólag visszagondolva nem is annyira egyértelmű, hogy pontosan mit szerettem volna meglátni és megtapasztalni. Talán azt, hogy milyen odabentről nézve ez a rossz hírű intézmény. Hogy milyen a légkör, amikor nincs bent irodában dolgozó vezető. Még sorolhatnám az izgalmasnak hangzó kérdéseket, de az igazság az, hogy nem csupán az intézmény működése érdekelt. Sokkal inkább a saját belső reakcióimra voltam kíváncsi.
A magam módján készültem a találkozásra. Harminc éve terepen is dolgozó szakemberként azt gondolom, őszinte és mély ismereteim vannak a nyomorúságban és kiszolgáltatottságban élőkről, és folyamatosan ügyelek arra is, hogy ezt a tudást megőrizzem. Ne csak előadást tartsak róla, hanem csinálni is tudjam. Szóval egy profi magabiztosságával ajánlottam magam segítőnek, mint kolléga az új máltai intézmény dolgozóinak. Mondtam, jövök etetni, fürdetni, pelenkázni, amit csak szükséges.
Nem féltem attól, hogy súlyos fogyatékkal élők közé érkezem, hiszen több mint három évtizede velük kezdődött a pályafutásom. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat magját adó zugligeti templomi közösség fiataljaiként a Baba utcába jártunk, ahol a Heine-Medin-kór utolsó áldozatai éltek. Vastüdőben fekvő, gépek segítségével lélegző emberek, akiket magunkkal vittünk a térre, az esti buliba csakúgy, mint a vasárnapi szentmisére. A járókelők értetlenségével mit sem törődve száguldottunk lefelé a meredek utcákon a furcsa szerkezetekkel felszerelt kerekesszékben ülőkkel. Köztük formálódtam én is segítő emberré. Ilyen előzmények után nem is készítettem magam arra, mivel találkozom majd az otthonban, inkább az járt a fejemben, hogy ez a látogatás olyan lesz, mintha lelkigyakorlatra érkeznék. Ahol majd belenézhetek az emberek arcába, és magamban talán azt a kérdést is föltehetem: ugye te vagy az, Uram?
Azután beléptem a kapun, szóltam az ügyeletesnek, hogy megérkeztem, ő útba igazított a hátsó folyosóra, a felnőtt fiúk osztályára. A nővér rám nézett, és azt mondta, most, hogy megérkeztél, végre kimehetek elszívni egy cigit. A következő pillanatban hangos kattanással becsapódott mögötte az ajtó, én pedig ott álltam tizennyolc hevesen gesztikuláló, tagolatlanul kiabáló fiatalember között, akik a maguk módján reagáltak egy idegen arc felbukkanására. Kezek túrtak a hajamba, valaki hátulról átkarolva szorított, kíváncsi ujjak matattak a zsebemben, egy másik ütemesen kántált a hátam mögött, közben hisztérikus nevetés kíséretében rángatták a pulóverem. Én pedig ott álltam magányosan, támpont és kapaszkodó nélkül, riadtan és tanácstalanul, védekezve, lassan hátrálva. Az egyetlen célom az volt, hogy valahogyan talpon maradjak.
Lassan, nagyon lassan teltek a percek, de órákra volt szükség, mire egy kicsit össze tudtam szedni magam. Néztem a nővéreket, akik magabiztosan, egyszerű, céltudatos mozdulatokkal öltöztették, fürdették, etették, pelenkázták azokat a fiatalokat. Ugyanúgy, akár nyolcadjára is, s közben, ha kellett, rohamot csillapítottak, és visszahozták az udvarról a ledobott törölközőt, papucsot, PET-palackot. Ők reggel nem azért érkeztek, hogy a szenvedő Jézust keressék, egyszerűen „csak” a dolgukat tették. De abban, amit csináltak, minden pillanatban benne volt a találkozás, a szó legmélyebb értelmében. Nem azt láttam, amiért idejöttem. De a hétvégi műszak egyszerű eseményeiben volt valamiféle csendes szentség. Magabiztosságom romjain be kellett ismernem: a rutin és a tapasztalat mit sem ér, ha a végső kérdéssel szembesülünk. Az idei nagyböjtöm ezekkel a kérdésekkel telik. Pedig azt hittem, meg tudlak látni, Uram, a legnehezebb helyzetekben is felismerlek a fogyatékos ember vonásaiban, a drogos fiatal üres tekintetében, az átázott takarója alatt rejtőzködő hajléktalanban.
A mostani húsvéton nehezebb lesz a megváltás titkát keresnem a tűzszentelésben, a tömjénfüstös liturgiában, az ünnepi lábmosásban. Még közelebb kell lépnem hozzád, hogy biztosan tudjam: ugye őértük is meghaltál?
Szeretnék készen állni, hogy felismerjelek, amikor ott állok a mindennapok rettenetes, sokkoló pillanataiban, gyengeségemben lelepleződve, nyers kérdésekkel szembesülve. Mert ha őbennük is te rejtőzöl, Uram, akkor tudni akarom, hogy van közöm hozzád, Názáreti.
(A szerző a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke)
