Van egy álmom: Irgalmat és megértést!

A társadalom keresztmetszeti képe, ahogy az aluljáróban elém tárult, igazolta, hogy szükséges a munkánk, de éreztette, hogy meglehetősen reménytelennek is tűnik. Óhatatlanul felhangzott bennem, ahogy keresztülmentem az emberi életroncsokat hordozók közt, a zátonyra futottakat látva, Jézus szava. Az, amit majd nekem fog mondani, ha, mint álmomban sokszor, egyszer valóban szemben állok vele a nyolc boldogság szelíden emelkedő dombjának oldalán. Felveti: amit egynek is cselekedtél, nekem tetted, ám amit egynek is nem cselekedtél, noha rád szorult, velem nem tetted meg! Merre billen majd a mérleg? És szorongó önvád ébred bennem. Magam miatt is, de sok-sok keresztény felebarátom miatt, is. Ők ott, köröttem, mellettem, velem szemben, loholnak útjukon, a dolguk után. Abban a meggyőződésben, úgy tűnik, hogy nem az ő dolguk adni mindenik szegénynek. Nem is tudnak – Tiborc szava csendül meg – adni mindegyik szegénynek! Végső soron koldusok hát ők is. Nekik a pénzük miatt, ami van, még inkább kell koldulniok! Irgalmat és megértést. Attól a Krisztustól, attól a bírótól, akit nap mint nap elkerülnek, nem vesznek észre nyomorában – akinek elesettségében nem valódi felebarátai.

Nem tartozom nekik, ha így látom, legalább szeretetteljes figyelmeztetéssel? Elmehetek én, a jog tudója, mindezek mellett azzal, hogy „nem az én dolgom, nem rám vannak bízva”? A rend, amelyet vallok, érvényesíteni törekszem, tanítok, nem miattuk, az ő védelmükben jött létre? Nem mindannyiuk, elesettek és loholók érdekében kellene alkalmazni szabályait? Isten a törvényt a mi szívünk keménysége miatt adta, és ez a törvény éles fegyver a gyengék védelmében, de éles és kemény fegyver a tunyák, az alkalmatlanok, az önzők, a harácsolók ellenében is! A gyilkosok közt cinkos, aki néma. Hát a tolvajok, a harácsolók közt? A rájuk eső terhet nem vállalók, a keresztjöket felvenni nem akarók vagy azt a más vállára átcsempészők közt nem bűntárs, esetleg éppen haszonban részesedő orgazda, vagy a rábízott igazság szolgálatát megtagadó az, aki nem figyelmeztet arra, hogy a gazdag társadalmon belül egyre több a szegény? Hogy sub specie aeternitatis (az örök élet felől nézve) egyre felelőtlenebb, kockázatosabb gazdagnak lenni?

Álmomban állok a nyolc boldogság dombjának lejtőjén és pirulok. Félek attól, hogy mindjárt rám esik a számonkérő pillantás. Mit felelhetek? Mit remélhetek én, aki egy életen át reméltem a jobbulás és jobbítás lehetőségét. Aki nem győztem vallani, hogy ha együtt akarjuk, alkotmányos rendünk megfelelő alapot nyújt a szegényekkel és elesettekkel szolidáris, együtt érző és értük cselekvő világ megvalósítására. Majd egyszerre csak oszlik a köd az álomban. Megvilágosodik a kiút. Keresztény emberek egy tanítás, egy erkölcsi rend alapján, helyes és célszerű, önzetlen cselekvéssel kiszámíthatják a megoldás útját. Adhatnak hasznos és értelmes munkát és igazságos bért a piacon tétlenül csellengőknek. Adhatnak a lehetőségek határain belül saját otthont azoknak, akiknek nincs hol lehajtani fejüket. Adhatnak biztonságot a megdolgozott bér kézhez vételére. Adhatnak kötelezettséget a felesleg megosztására azokkal, akiknek nincs – de akik valamiképpen hozzájárultak a feleslegek létrejöttéhez. Adhatnak részvétet és segítséget az elesettnek, tájékoztatást és képviseletet az érdektelenség, sokszor látszatjogi hálójában vergődőknek.

Hiszem, hogy elegen vagyunk az elesettek felemelésére. Hiszem, hogy tudunk együtt adni mindenik szegénynek eleget mindennapi kenyerére. Hiszem, hogy megalkotható az igazságos és testvéries világ. Meg fogják, álmom szerint, alkotni azok, akik jönnek utánuk, talán az általunk is kitűzött úton. Álmomban egyszerre fiatal emberek, lelkes, segítőkész nők és férfiak töltik be az aluljárót. Egyre-másra ismerős arcok viselői. Ott láttam őket előadásokon a padokban. Az egyetemen, ahol készültek az új rendért való harcra, és hittek abban, hogy rájuk vár a világ, katonái lesznek igazságnak és testvériségnek. Ők lehajolnak az elesettekhez. Ők kiszámítják, mennyi teher esik egyre-egyre, hogy mindenkinek jusson, és lesz bátorságuk kimondani, mi jár a tehetősöktől a szegényeknek. Lesz bátorságuk megfogalmazni, hogy sem nem testvéries, sem nem igazságos a rend, amelyben van évi egymilliárdos fizetés, miközben adóztatják a létminimumot is, azonos vagy alig eltérő arányban. Meg fogják teremteni a számadás kötelezettségét, és nem csupán forma szerint igaz, hanem tartalom szerint igaz ítélettel, mint viri boni, homines periti, jó és jártas emberek módjára el fognak tudni igazodni a mesterségesen épített tévutak között. Szeretni fogják a Teremtőt az ő képmásaiban – ha nem különösebben szeretetre méltók szemre, annál inkább. Ezzel az álomképpel, bízva a minket szerető és adósságainkat megváltó Úrban, és bízva az elvetett magban, amelynek a növekedést ő adja, végre nyugodtan el tudok aludni.

(Szerzőnk volt alkotmánybíró, a PPKE Jog- és Államtudományi Karának nyugalmazott dékánja.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..