Az első ok a hit befogadásának a nehézsége. Aki valamilyen oknál fogva nem tudja vagy nem akarja elfogadni az evangéliumot a maga teljességében, az megpróbál válogatni magának néhány olyan részletet, amellyel azonosulni tud, a többit pedig elveti. Így van ez a kereszténység kezdete óta. Legtöbbször nem alapos teológiai megfontolásból, sokkal inkább a keresztény életvitel hiányosságaiból ered ez. Úgy tapasztalom, hogy ma legtöbbször a keresztény házasság felbonthatatlanságát, illetve a házasság előtti együttéléssel kapcsolatos egyházi álláspontot tartják sokan elfogadhatatlannak. Ennek következtében lassan elmaradnak a templomi összejövetelekről, értelemszerűen nem járulnak szentségekhez, majd megideologizálják ezt a magatartásukat. Ettől kezdve, mondhatni, saját maguknak építenek fel egyfajta vallást, és hangot adnak meggyőződésüknek, hogy ők is legalább annyira vallásosak, mint azok, akik minden vasárnap elmennek a templomba.
Egy másik előfordulási formája a maga módján vallásos meggyőződésnek, ha az illetőnek valamilyen konfliktusa támadt saját plébániai közösségével vagy a plébánossal. Az illető meg sem kísérli rendezni a konfliktushelyzetet, hanem protestáló távolmaradásával bünteti a közösséget – de valójában saját magát. E magatartás okát egyesek egészen kicsi gyermekkorra vezetik vissza, vagyis egy hittanórán elszenvedett méltánytalanság okán élik le egész életüket a keresztény közösségen kívül. A mögöttünk hagyott ateista diktatúra következményeként is találkozhatunk ezzel a jelenséggel. Vannak ugyanis szép számmal, akik okkal – mások viszont csak alaptalan félelemből – nem jár(hat)tak templomba, s ezzel az életformával olyannyira azonosultak, hogy most már képtelenek rajta változtatni, élik a vallást a maguk módján. Ma, amikor már nincs okuk a félelemre, sőt, egyenesen hitvallásszámba menne, ha járnának templomba, ehhez már se kedvük, se bátorságuk. Még egy harmadik, ma nagyon gyakori előfordulási esetre is érdemes reflektálnunk. Pluralista társadalmunkban sokféle vallási tanítás jelenik meg, s bizony sokan vannak, akik nem tudnak ezek között eligazodni, nem tudják, melyiket tartsák igaznak. Legtöbbször ez a hiányos keresztény ismeretekre vezethető vissza. Ezek az új vallási közösségek ugyanis gyakran a keresztény vagy a katolikus hittel szemben határozzák meg önmagukat. Akik nem tudják szembesíteni az újonnan hallottakat hitünk igazságaival, könnyen az új tanítást fogadják el. Milyen módon lehetne ezen változtatni? Ahogy az okok is sokfélék (messze nem soroltuk fel az összes lehetségeset), úgy a megoldások is különfélék. Mindenekelőtt egyik legfontosabb feladatunknak tartom, hogy keresztény közösségeink legyenek meghívó közösségek. Saját környezetében mindenki ismer ilyen vallásos érzéseikben sérült embereket. Őket személyesen kell megszólítani, bátorítani, hogy térjenek vissza a keresztény közösségbe, hiszen a krisztusi élet alapvetően közösségi jellegű. Szükség van személyes beszélgetésekre, amelyek révén ezeket a korábban szerzett sebeket gyógyítani lehet. Ahol pedig kiengesztelődésre van szükség, ott kellő alázattal ennek a lehetőségét is meg kell teremteni. Ez nagyon sok személyes kapcsolatteremtést igényel. Ehhez nincs ma elég lelkipásztor, de nem is elsősorban a pap feladata ez, egy barátian nyitott közösség talán hatékonyabb is lehet ezen a téren. Továbbá sok tanításra, hitünk igazságainak részletes – szükség esetén apologetikus: a hamis állításokat és vádakat érvekkel megcáfoló – kifejtésére kell törekednünk. Egy-egy szép liturgikus esemény is gyógyító erejű lehet. De leginkább szerető közösségekre van szükség, amelyek hordozni tudják a megsebzetteket, a gyengéket, a keresőket.
