Egy alkalommal megrendítő álmom volt. Valakinek a keresztre feszítésénél a hóhér segédje voltam, mert attól féltem, hogy különben engem is keresztre feszítenek. Élő hittel akkor találkoztam először, amikor egyetemistaként részt vettem egy templom freskóinak a restaurálásában. Izgultam, mert újságírónak tanultam, és tisztában voltam vele, hogy a keresztények milyen üldöztetésnek vannak kitéve, és nekem mennyi kellemetlenségem támadhat ebből, ha kitudódik. Ugyanakkor mély hatást tett rám Igor, egy húsz év körüli fiú, aki idős falusi asszonyok modorában beszélt magáról. Nyolcéves volt, amikor a szomszédoknak köszönhetően találkozott Istennel. Az iskolában a hite miatt nem volt hajlandó úttörőnyakkendőt hordani, ezért elmegyógyintézetbe zárták. Egy hét elteltével azonban kidobták, mert a beteg gyerekek teljes odaadással hallgatták, ő pedig megtanította őket imádkozni.
Egyszer minden előzmény nélkül valaki azt mondta: „Meg kellene keresztelkedned!" Ekkor gondoltam először arra, hogy keresztény legyek, és amikor az egyetem vége felé teherbe estem, ez a mondat adta az erőt, hogy világra hozzam a gyermekemet. Nem volt se lakásom, egyáltalán semmim, teljesen egyedül, segítség nélkül kellett boldogulnom. Abban az időben történt, hogy barátnőmtől egy kis ikont kaptam ajándékba. A kép felirata: „Regina Polonae” (Lengyelország Királynője). Ahogy a szigorú, kemény arcot nézegettem, a száraz, szépnek egyáltalán nem nevezhető tekintet egyszerre szembesített nyomorúságos helyzetemmel. Életem elhibázott lépései miatt azonban egy szemernyi szemrehányást sem éreztem. Sőt! Éppen ellenkezőleg, együtt érző tekintet nézett rám. Valaki mellettem áll! Meg akartam ismerni a katolikus egyházat. Elkezdtem keresni, de sehol sem találtam katolikus templomot. Miután Moszkvában nem jártam sikerrel, 1981 februárjában Tallinnba utaztam. Azt hittem, hogy ott sok a katolikus… Nagy nehezen akadtam csak rá egy katolikus templomra. Civilben a pap inkább egy egyszerű templomtakarítónak nézett ki. Feltett néhány kérdést, aztán elkezdett beszélni Platónról, Einsteinről, Leonardo da Vinciről. Addig mindig csak azt hallottam, hogy a papok sötét és tudatlan emberek. Megdöbbentett a bölcsessége. A háromórás beszélgetés után azonban kiderült, hogy a felkészülésre legalább fél év kell. Mivel a szovjet időben az orosz ortodoxoknál fizettek a keresztelésnél, pénzzel próbáltam rávenni a keresztelésre, de ő hajthatatlan maradt. Ez is szerepet játszott abban, hogy Tallinnból szilárd meggyőződéssel induljak haza: a katolikus egyházban a helyem! Egész életemben hálás maradok ennek az idős embernek, akire mint szent emberre emlékszem vissza. Végül Moszkvában, a Szent Lajos templom sekrestyéjében keresztelkedtem meg.
A tőlünk nyolcszáz kilométerre lévő katolikus templomba évente egyszer jutottam el. Nagyon szerettem volna katolikusokkal találkozni, kerestem is őket, de sehogy sem sikerült… Mint sokan mások, abban az időben én is elkalandoztam mindenfelé: jártam a krisnások közé, ismerkedtem az okkultizmussal, mágiával, amit csak lehetett, kipróbáltam… Eltelt tíz év, és mélységes krízisbe jutottam. Egyik éjjel egy újságból kivágott Krisztus- kép előtt imádkoztam, amit a falra ragasztottam. Hol térdelve, hol állva imádkoztam, beszéltem Istenhez, már nem tudom mit… Csak beszéltem és sírtam… Július volt, és hamar kezdett pirkadni, három vagy négy óra lehetett… Hirtelen mintha körülölelt volna egy nagy melegség, és nem a fülemmel, mégis világosan hallottam: „Én megbocsátok neked!” Ez a pillanat teljesen megváltoztatta az életemet. Két héttel később már a czestochowai zarándoklaton találtam magam. A Fekete Madonna kegyképe előtt döbbentem rá, hogy Mária nyújtotta ki értem a karját. Ő az a valaki, aki mellettem áll. Tíz éve ő kísér, és ő vezetett el Istenhez! Hatalmas, örömteli ünnep volt, együtt II. János Pál pápával! Rengeteg lelkes, vidám ember, sok-sok fiatal… A Szűzanya ikonja előtt sírva kértem, hogy az ott megtapasztalt fényből adjon Oroszországnak is. Mi ott sötétségben élünk, és el sem tudjuk képzelni, hogy ilyen hatalmas öröm létezhet! Oroszországban megkezdődött a vallási erjedés, pezsgő élet támadt az ortodox, a katolikus, a protestáns egyházakban. 1991-ben megnyílt Moszkvában a világiak katolikus teológiája, ahová jelentkeztem, a lányom pedig a beindult hitoktatáson vett részt. Hatalmas szárnyalás ideje volt, igazi csoda történt! Nagyon hálás vagyok az ortodox egyháznak, mert ott indult el a keresésem és a hitem. Amíg nem költöztünk Moszkvába, ortodox templomba jártam. A protestáns egyházakban magával ragad a hívek forró vágya Isten igéjének megismerésére és tettekre váltására. Egy hosszú európai zarándoklat végén erős indíttatást éreztem: „Mentsd meg a családodat!” Először nem értettem, hiszen az én lányom már felnőtt. Aztán megjelent előttem szélesebb családunk: senki sem a saját szüleivel nőtt fel, mindenki elvált… Az eltelt néhány év teljesen megváltoztatta a kapcsolataimat testvéreimmel, rokonaimmal. Rátaláltam a nálam tíz évvel fiatalabb húgomra, akit nem ismertem. Most minden találkozásunk örömünnep a fivéremmel, akivel korábban alig találkoztunk, és a nővéremmel, akivel állandóan csak veszekedtünk. Mind összetartunk! Megértettem, hogy Isten azért teremtett minket, hogy örüljünk egymásnak.
