Aradon született 1886-ban, hároméves korától Debrecenben élt. Ügyesen és könnyen rajzolt, festett, önképzőkört vezetett, színjelesre érettségizett. Egy esztendőt még otthon töltött, hogy kiegészítő vizsgát tegyen latinból és görögből, aztán tizenkilenc évesen a gyerekkor díszleteit otthagyta. Mint annyi költő: Pestre ment szerencsét próbálni, a bölcsészkarra, magyar–francia szakra. Járt a híres Négyesy-szemináriumra, de diplomát nem szerzett. Mint annyi költő, félbehagyta az egyetemet. 1909-ben hazaköltözött Debrecenbe.
Ahogy önéletrajzában írta: „úricsaládok házitanítója és vidéki hírlapíró” lett. Ekkor már jelentkeztek a gyógyíthatatlan tüdővész tünetei: vért köpött. Babits Mihálynak igaza volt: „A betegség kiemelte őt profán világunkból, megóvta a harcoktól és a tévedésektől.” Nyarait Felvidéken töltötte, friss levegőn, itt szerettek egymásba későbbi feleségével, Annával. Jellemzően az esküvőre is Hatvany Lajostól kellett pénzt kérniük.
A Hét, a Nyugat és a Vasárnapi Újság kezdettől közölte írásait. 1917-től az Esztendő segédszerkesztője lett. Kedvelte a szinesztéziákat, az alliterációkat, nagy ritmizáló és szóbűvölő volt. Impresszionisztikus, elégikus. Meglovagolta a jeles jelzőket, a finom főneveket. „Végtelenbe folyó, jajongó sorok”: jellemezte líráját Karinthy Frigyes. Megvetette az életrajzi tények kiárusítását, a túljátszott vallomásosságot. Kemény zsurnaliszta volt: tárcáiban, kritikáiban keményen szapulta az ostobákat, tehetségteleneket, a műveletleneket, a bőbeszédűeket, az „álmodern gigerliket”, s mindenekelőtt a Petőfinél leragadt líraértést. Láthatjuk: semmi nem változott. 1912-ben, száz évvel ezelőtt így írt: „Akármit csinálnak is tehát a derék esztétikus bácsik, az új idők irodalmi művei új divatú ruhákban járnak, és így találnak előzékeny fogadtatásra a szívünk ünnepi órákra berendezett szalonjában.” Nem kertelt, hitte, hogy egy „irodalmi műnél is a benne rejlő tehetségmennyiség dönti el az alkotás értékét”. Első könyve (Hajnali szerenád, 1913) negyvenhárom, második (Lomha gályán, 1917) harmincöt, harmadik (Az öröm illan, 1921) huszonkilenc versből állt. Posztumusz gyűjteményében (Lélektől lélekig, 1928) ötvenkilenc verssel búcsúzott. Műfordításai (Örök virágok, 1923) is méltán híresek. Utolsó öt évében brillírozik: egymás után több világszínvonalú verset is ír: „Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még / Üveges szemmel aludtak a boltok, / S lomhán söpörtek a vad kővidék / Felvert porában az álmos vicék, / Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok” (Körúti hajnal). „Előttünk már hamvassá vált az út, / És árnyak teste zuhant át a parkon, / De még finom, halk sugárkoszorút / Font hajad sötét lombjába az alkony: / Halvány, szelíd és komoly ragyogást, / Mely már alig volt fények földi mása, / S félig illattá s csenddé szűrte át / A dolgok esti lélekvándorlása” (Esti sugárkoszorú).
Annyi játéka, édese, éke, édessége volt. Sok gyerekszobát és felnőtt szalont feldíszíthetnénk vele. Óriás és ékszerész volt, mint nagy híve, Szabó Lőrinc, aki halála utána sokat tett érte.
