Úton gyermekeink felé

Miért nem alapvető számunkra, hogy együtt éljünk az érzelmeinkkel, és gyermekeinket is érzéseik kimutatására neveljük?

 

– A társadalom részéről – ami a gyerek számára még a szülőket jelenti, vagy bizonyos tekintélyszemélyeket – nagyon hamar megjelennek bizonyos felosztások, amelyek szerint vannak jó és rossz érzelmek, vagy más szempontból tekintve illendő és nem illendő érzelmek. Ez leszűkítve úgy néz ki, hogy ami örömteli, ami gazdagítja a környezetet, ami könnyebben elviselhető, az jó érzelem, míg a harag, fájdalom, szomorúság, elégedetlenség rossz érzelem. Ez utóbbiakat illik elhallgatni. Hiszen például egy szülő számára nagyon megterhelő a gyerek csalódása, mert magára veszi. Vagy nézzük a harag példáját. A társadalomban és különösen egy keresztény közösségben gyakran úgy hisszük, nem szabad haragudni, „mindenkit szeretni kell”. Hogy fér össze a szeretet a haraggal? Ezzel kapcsolatban hasznos volna mélyen megérteni azt a mondatot, hogy „érted haragszom, nem ellened”… Nemzedékről nemzedékre adjuk tovább a jó és rossz érzelmek megkülönböztetésének hagyományát. Négy alapérzelmünk van: az öröm, a szomorúság, a düh és a fájdalom. Ezek közül három negatív, nem illő, üldözendő, holott ezek az alapmotívumaink. Ami kellemetlen, ami fáj nekünk a gyermekünkben, azt szépen lemetszegetjük róla, s így kis torzókat hozunk létre. Utódaink a saját képünkre és hasonlatosságunkra formálódnak, s egyre kevésbé van jelen bennük az istenképiség. És még csodálkozunk, hogy nehéz meglátni bennük azt a teljességet, amelyet Isten valamikor megálmodott!


Mit tehetünk, ha felismertük, hogy fontos számunkra az érzelmi nevelés?

 

– A nevelésnek nagyobbrészt tudatos döntésekből kell állnia, amelyek gyermekeink fejlődését szolgálják. Amikor gyermekeket vállalunk, egy nagyon izgalmas, de semmiképpen nem kényelmes élet mellett tesszük le a voksunkat. A gyerekek ugyanis olyankor akarnak minket, amikor például a napi munka után pihenni szeretnénk. Ők nem tapintatosak, és nincsenek tekintettel ránk. Könnyen lehet, hogy akkor lesznek rosszkedvűek, amikor egyébként is fáradtak és türelmetlenek vagyunk, és úgy érezzük, nincs erőnk kitalálni a rosszkedvük okát. Vagy olyankor akarnak önfeledten örvendezve ugrálni, amikor éppen megbántottak minket, és semmi kedvünk osztozni az örömükben.

 

Az esetek többségében meg kell próbálnunk tudatosan dönteni, arra gondolva, hogy a gyerek viselkedése mindig üzenet. Fejtsük meg, miért ilyen, és mit akar mondani, mi lenne most jó neki! „De én is élni akarom az életemet, ne zavarjon ebben a gyerekem” – ez az igény gyakran fogalmazódik meg a szülőkben. Ilyen szempontból bizony a gyerekek nem könnyű társak. Persze le lehet választani őket magunkról, elég, ha bekapcsoljuk nekik a tévét vagy a számítógépet. Ám a nevelés nem ezt jeleni, hanem együttélést, minél több együttlétet, beszélgetést. Ha napközben dolgozom, akkor az estéimet szabaddá kell tennem a családom számára. Mondhatom, hogy nekem éppen az este a pihenőidőm, és hogy az nekem jár. Ám a másik megközelítés helyesebb: eszerint van húsz év az életemből, amit a gyerekeimnek adok, azért, mert az nekik jár, hiszen akartuk, vállaltuk őket. Idő és energia nélkül ez nem megy. Ha jár nekem az esti tévésorozatom, akkor éppen az az idő vész el, amit a gyerekekkel tölthetnék.

 

Hogyan deríthetjük ki a gyerek viselkedésének, érzelmeinek okait?

 

– A legegyszerűbb módszer mindig a beszélgetés. Nem kell a gyerekkel barkochbázni. Olyan légkört kell teremteni, olyan védettséget kell nyújtani számára, amelyben képes megnyílni, és el tudja mondani, amit éppen megél. Ha nem akar beszélni az érzéseiről, annak akár az is lehet az oka, hogy már az otthon hangulata is elegendő volt számára ahhoz, hogy feloldja a benne levő feszültséget. A gyerekek egyébként nagyon szeretnek mesélni. Ha a „mi történt az iskolában” kérdésre az a válasz, hogy „semmi”, az sokszor csupán annyit jelent, hogy most értem haza, nincs kedvem beszélgetni, majd egy óra múlva. De persze jelezhet kihűlt kapcsolatot is, amikor a szülőnek nem mondja el a gyerek a problémáit, hiszen úgyis csak kioktatást, tanácsokat várhat, vagy szidást, hogy milyen ostoba volt.

 

A gyerek negatív érzéseit a szülőnek nem kell feltétlenül magára vonatkoztatnia. Könnyen előfordulhat, hogy valaki megbántotta, vagy egyszerűen csak fáradt, és azért viselkedik barátságtalanul. Gyakori hiba, hogy ha a szülő a gyerek részéről „nem illő” érzésekkel – haraggal, fájdalommal, szomorúsággal vagy elégedetlenséggel – találkozik, rögtön arra gondol: nem szeret engem, milyen hálátlan. Mintha a gyereknek mindig aranyosnak kellene lennie…

 

„Nem szeretek iskolába járni.” Mi a helyes magatartás a szülő részéről, ha ezzel a panasszal találkozik?

 

– Mondhatjuk, hogy iskolába nem azért jár az ember, mert szereti, hanem mert ez a kötelessége. Ha utálja, hadd utálja, nincs azzal semmi gond. Az érzelmekről alapvetően nem érdemes vitatkozni, azok mindenkinek a sajátjai. Egy hatgyerekes családban is érezheti valaki azt, hogy magányos. Nehéz ugyan elképzelni, hogy létezik a napnak olyan pillanata, amikor nem botlik bele valakibe a lakásban, ám ettől ő még érezheti magát egyedül. Ha ezt megosztja velünk, és mi úgy reagálunk rá, hogy „nem is lehetsz magányos”, azzal csak azt érjük el, hogy legközelebb nem fogja elmondani, mi bántja.

 

Az utóbbi időben sokat hallunk a szeretetnyelvekről. Egy gyerek nagyon sokféleképpen tapasztalhatja meg, hogy szeretik, és azt is, ha éppen nem a hozzá közel álló szeretetnyelven szólnak hozzá, vagy nem figyelnek rá eléggé. Sohasem az a fontos, hogy ki hibázott, nem kell vádolnunk magunkat. Egy kapcsolat élő rendszer, amely nem végleg romlik el, hiszen mindig lehet jobban csinálni. Ám ugyanitt van a veszélye is: nincs nyugvópont, egy kapcsolatot nem lehet évekre lefagyasztani. Vagy folyamatosan mélyül és gazdagodik benne a személyesség, vagy a másik úgy érzi: nem foglalkozunk vele eleget.

 

A kommunikáció más formái is részei a nevelésnek…

 

– A nonverbális kommunikáció kiváló lehetőséget teremt arra, hogy megértsük gyermekeink érzéseit. Közismert, hogy a kommunikációnak mindössze hét százaléka verbális (azaz szóbeli közlésen alapuló). Egy gyereknek nem feltétlenül kell elmondania, hogy rossz napja volt az iskolában, ez egyértelműen lerí róla, amikor belép az ajtón, és a sarokba vágja a táskáját. Ugyanakkor a bátorítást kifejező minden gyönyörű szóvirágnál többet jelenthet egy adott pillanatban egy ölelés. Vannak helyzetek, amikor nem kell sokat beszélni. Nem kell szavakkal kifejezni, hogy látom, hogy fáradt vagy, hidd el, nem zavar, hogy rossz jegyet hoztál… Ha odamegy az ember a gyerekhez, leguggol hozzá, az ő szintjére lép, akkor előfordul, hogy nincs is szükség a beszédre. Sokszor a jelenlét, az együttlét többet jelent minden szónál. Ha este fél egy kisgyerek, hiába kapcsolom fel a villanyt, és magyarázom el neki, hogy a sötétben is ugyanazok a tárgyak, játékok veszik körül, mint napközben. Ettől még nem múlik el a szorongása, hiszen az nem megmagyarázható dolog. Ám ha pár percig még ott maradok vele, dúdolgatok neki, amíg álomba szenderül, az valószínűleg sokkal többet jelent számára. Egy gyereket megszidhatok úgy, hogy felállok egy székre, és onnan ordítok vele, hogy szégyellje magát. De megtehetem azt is, hogy leülök mellé, és higgadtan, ám nagyon határozottan elmagyarázom, miért nem volt jó, amit tett. A hatás a második esetben is ugyanolyan erőteljes, és mindenképpen célravezetőbb.

 

Nagyon lényeges, hogy a gyermekünknek olyan mintákat akarjunk átadni, amelyeket mi magunk is vallunk és gyakorlunk. Amit nem élünk, arról hiába beszélünk, úgyis lepereg róla. Egy gyerek pontosan tudja, ha olyasmit akarunk tanítani neki, amit mi sem teszünk. Hogyan kérhetem tőle, hogy vegyen részt valamiben, amitől én magam inkább távol maradnék? „Próbáld ki az ejtőernyős ugrást! Én sosem csináltam, de biztos jó.” Ez alapján nem valószínű, hogy lelkesedni kezd az ugrásért. Ám mennyire máshogy hangzik, ha a saját tapasztalataimat osztom meg vele, és azt mondom neki: „Amikor én jöttem lefelé, az óriási élmény volt!” Így már előfordulhat, hogy kedvet csinálhatunk neki ahhoz, hogy ő is kipróbálja, amit jónak tartunk…

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..