Útmutató és pártfogó

Mert, ahogyan Franz König bíboros mondta róla: Mindszenty József holtában is beszél. Hatvan esztendeje, hogy a kommunista hatalom 1948. december 26-án az esztergomi prímási palotában elfogatta, majd hónapokon át kínozta, végül kirakatperben életfogytiglani börtönre ítélte a magyar prímást. E szomorú események ötvenedik évfordulóján, a budapesti Szent István-bazilikában Franz König bíboros méltatta a mártírsorsú magyar prímást. A bécsi érsek jól ismerte Mindszenty Józsefet. Mint a szabad világ „vasfüggönyhöz” legközelebb működő főpapja, igyekezett valamiféle kapcsolatot ápolni a Szentszék és az akkori kommunista országok katolikus hierarchiája között. Már akikkel és amennyire tudott. A magyar prímást az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségén többször is felkereste, később pedig Bécsben fogadta. Miközben imádkozva várjuk, hogy Mindszenty bíboros 1994. március 19-én hivatalosan elindított boldoggáavatási kérelmének ügyében a Szenttéavatási Kongregáció döntést hozzon, idézzük fel a tíz évvel ezelőtti König-beszéd részleteit, amelyek arról is meggyőzhetnek bennünket, hogy milyen nagy szükségünk van Isten szolgája Mindszenty bíboros útmutatására és pártfogására. „Szeretném a nagyrabecsülés és a köszönet koszorúját elhelyezni Mindszenty József bíboros koporsójára, aki magyar szülőföldjének kiváló fia volt. Szent István vértanú napján tartóztatták le, és egy kirakatperben, hazaárulás, kémkedés és a nemzet biztonságára veszélyes emberként életfogytiglani fegyházra ítélték. Pár nappal a letartóztatása előtt – mivel a bíboros jól tudta, mi fog bekövetkezni – üzenetet küldött püspöktársainak és rajtuk keresztül minden magyar hívőnek, amely szó szerint így hangzik: „Nem vettem részt semmiféle összeesküvésben. Nem mondok le érseki tisztemről. Semmit sem írok alá. Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének következménye, és azt eleve semmisnek nyilvánítom.”

Amennyiben a kirakatpert követni tudjuk, a magyar bíborost és prímást – akinek elődei a magyar királyokat koronázták – a per lefolyása alatt mélységesen megsértették, emberi jogaitól, amelyekre napjainkban világszerte hivatkoznak, teljesen megfosztották. Ezeket a jogokat azért vették el tőle, mert a vallást, a katolikus egyházat a bíborossal együtt meg akarták semmisíteni. Az ősrégi közmondás azonban ebben az esetben is érvényes: „Sanguis martyrum semen christianorum” – a vértanúk vére a kereszténység magva. Szeretném idézni elődöm, az akkori bécsi érsek, Innitzer bíboros nyilatkozatát, amelyet az érsekség irattárában máig őrzünk: „Magyarország hercegprímását, Mindszenty József bíborost Szent István vértanú napján, 20 órakor érseki székházában letartóztatták. Az egész világ, de mi, katolikusok nagyon jól tudjuk: Mindszenty bíboros Magyarországon a vallásszabadság, a jog erős és hajlíthatatlan védelmezőjének bizonyult… Magatartásával Magyarországon oszthatatlan együttérzésre talált. Bátorságát világszerte elismerték, mert meggyőződésből harcolt a vallás és a hitélet szabadságáért. Testvéri hűséggel állunk mellette, imádkozunk érte, hogy vértanúságának idején olyan erős maradjon, mint a harc idején, amelyet az egyház jogaiért és szabadságáért vívott. Teljes szívből kérjük az ország lakóit, különösen a katolikusokat, hogy velünk együtt csodálattal adózzanak a töretlen hűségű magyar bíborosnak, és imáikban egyesüljenek a mi szándékunkkal.”

A tizenöt esztendeig tartó számkivetésben, az Egyesült Államok követségén többször meglátogattam őt. Erre XXIII. János pápa bátorított fel. Felejthetetlen marad számomra az első találkozás a követség épületének harmadik emeleti szobájában. Első kérdése, amelyet latin nyelven intézett hozzám, így szólt: „Quid desiderat Summus Pontifex a me?” – Mit kér tőlem a Szentatya? Ez a találkozás Mindszenty bíborossal – az én aggodalmam iránta és az ő töretlen reménysége – számomra óriási jelentőséggel bírt. Megértettem, hogy a követségen élő magányos férfinak milyen hatalmas jelentősége van az egyház és az egész világ számára. Az is világos volt előttem, hogy Bécs érsekének is egyértelmű a feladata, mert számára a legkézenfekvőbb volt, hogy a vasfüggöny mögött élő püspökökkel az egyház kapcsolata ne szűnjék meg. Anélkül, hogy ezt rögtön megértettem volna, rádöbbentem, milyen nagy erőt adhat ez a kapcsolat a vasfüggöny mögé kényszerítve „a hallgatás egyházának”. Ez a feladat számomra a kimeríthetetlen lehetőségek forrása lett, és lehetővé tette, hogy egyházamat egyre jobban megismerjem és szeressem. A fogoly prímásról a beszélgetések folyamán a következő vonásokat véstem emlékezetembe:

Először: Az egyházért folytatott harcában nem volt semmi megalkuvás. Többször tudomásomra hozta, hogy a magyar egyházért bármikor kész a vértanúhalálra.

Másodszor: Magyar hazáját mindenekfelett szerette, és semmi áron nem akarta elhagyni, annak ellenére sem, hogy a kommunista kormány nyugat felé „aranyhidat” akart nyitni.

Harmadszor: A római pápa mint Péter utóda számára mindig egyértelmű tekintély volt, még akkor is, ha véleménye nem egyezett meg mindég az övével. Sokat szenvedett, amikor VI. Pál Rómába hívatta abban a reményben, hogy az egyház számára így könnyebb lesz egy „modus vivendi” kiharcolása az uralkodó kommunista kormánytól. Csak rövid ideig maradt Rómában, onnan Bécsbe jött, és az ottani magyar szemináriumban, a Pázmáneumban lakott egészen haláláig. Miután az 1949-ben hozott ítéletet a magyar állam 1990-ben semmisnek nyilvánította, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ajánlásával a róla elnevezett alapítvány bevezette boldoggá avatását. Az erre vonatkozó akták Rómában döntésre várnak.

Az elmúlt esztendőkben Mindszenty egyéniségének újraértékelése megtörtént. Az 1989-90-ben kialakult változás után megalkuvás nélküli magatartása új fénybe került. Régebben ugyanis személyében látták az egyedüli akadályt, hogy a rendszerrel nem lehet kiegyezni. A megemlékezés ünnepi alkalmából, amikor egy kiváló magyar egyéniségről és az egyház nagy alakjáról beszélünk, szeretnék még egy ügyet megemlíteni, amely Mindszenty bíboros gondolatával találkozik: az Európa felé vezető közös útról van szó. A keresztényeknek részt kell venniök az új Európa tervezésében és kivitelezésében. Ez az építő munka az új európai földrész kialakításához már elkezdődött. Nagyon fájdalmas és nehéz útról van szó. Ne felejtsük el azonban, hogy nem szabad csak gazdasági meggondolásokkal, pénzügyekkel az új euró felé menni, mert itt sokkal több forog kockán: az új Európában lelki és társadalmi struktúrák átalakulásáról van szó, amelyben a sokféleségnek is érvényben kell maradnia. Békéről és igazságosságról, békés egymás mellett élésről és nem egymás elleni harcról van szó. (…) Ma ugyanúgy, mint Szent Benedek idején: magunkon hordozzuk az újrakezdés terhét és lehetőségét. Az új Európa sikerének záloga a mi kezünkben van. Szent István az első vértanú, egy másik Szent István, az első magyar király és Isten szolgája Mindszenty József bíboros legyenek útmutatóink és pártfogóink.”