Kezdettől a papi hivatásra vágyódtam, kerestem, milyen úton-módon felelhetek Istennek erre a hívására. Ismertem a ferenceseket a pasaréti templomból, ahová jártunk, és a cisztercieket, az ő budai iskolájukban tanultam az 1948-as államosításig. Fontolgattam, hogy belépek majd a ciszterci rendbe, de szüleim ellenezték, féltettek az akkori időkben. Aztán két évre rá fel is oszlatták a szerzetesrendeket. Isten kezébe tettem az életemet. Szorgalmasan ministráltam, vonzott a liturgia. Megismerkedtem más szertartásokkal is: a görög katolikus, az örmény katolikus és a domonkos liturgiával. Utóbbiak templomában – a város másik felén lévő, Thökölyi úti „Domiban” – egyik reggel a miséző atya bevitt a novíciusok és növendékek magiszteréhez, Mehrle Tamás atyához. Beszélgettünk a rendről, kezembe adta az Eszménykeresők című ismertető füzetet, s csendben Aquinói Szent Tamás gondjaira bízott. Tetszett a rend életében, hogy együtt van jelen benne a tudományos igényű teológiai felkészültség és az egyszerűségre, szegénységre való törekvés. 1953-ban a budai II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban érettségiztem. Osztályfőnököm rábeszélt az orvosi pályára, s ösztöndíjra is javasolt. Közben már jeleztem Tamás atyának, hogy szeretnék domonkos lenni. Néhány héttel később kiderült, hogy a provinciális atya éppen akkoriban változtatta meg azt a korábbi álláspontját, hogy az illegalitásban nem vesz fel jelölteket. Gyerekkorom egyik meséje jutott eszembe, amelyben egy éjszakán kis időre megnyílik egy hegy, és aki éppen ott van, bemehet a tündérek csodálatos országába. A mesebeli pásztorgyerek élt a lehetőséggel, s amellett, hogy feleségül vette a királylányt, kitanulta a cipészmesterséget… Úgy éreztem, előttem is „megnyílt a hegy”: 1953 szeptemberében teljes titoktartás mellett beléptem a domonkos rendbe. Harmadmagammal kezdtem meg a papsághoz vezető tanulmányokat: a filozófiát és a teológiát. A rendbe lépésemkor beiratkoztam az orvosi egyetemre is. Elöljáróink szükségesnek látták, hogy civil egyetemi képzettséget is szerezzünk. Volt, aki azért helyeselte az orvosi stúdiumomat, mert az tovább tart, mint a legtöbb egyetem – nagyobb az esélye annak, hogy közben változik a politikai helyzet… A rendfőnök még a szétszóratás előtt át akarta telepíteni az egész magyar rendtartományt Guatemalába. Implom Lajos tartományfőnök azonban kitartott amellett, hogy a magyar szerzetesek hivatása, néhány indokolt eset kivételével, hazájukba szól. 1956 után, amikor Mehrle Tamás (később a fribourgi egyetem teológiai karának dékánja) Svájcba emigrált, filozófiaoktatásomat Szigeti József atya vette át, aki akkor éppen néhány hónapig szabadlábon volt – összesen tizenhat évet töltött börtönben. Tanított Implom atya, Bergoù Imre és Haynal András atyák. Az orvosi diploma megszerzése után a tartományfőnök atya döntése értelmében elméleti, kutató munkahelyre akartam menni. Egyetemi intézetben nem maradhattam, mivel nem voltam hajlandó belépni a KISZ-be. 1959 őszén a Chinoin gyógyszergyár akkor alakult gyógyszerhatástani laboratóriuma lett a munkahelyem, és harminc évig, nyugdíjazásomig ott dolgoztam. Rendszeresen szerepeltem külföldön – a Szovjetunióban, Bulgáriában, az NDK-ban – kereskedelmi kiállításokon, tudományos konferenciákon, mint oroszul és németül is jól beszélő szakértő. Tíz év alatt jutottam annyira a teológiai tanulmányokban, hogy pappá szentelhettek. Magiszterem, Imre atya fölkereste szüleimet, hogy közölje velük ezt a hírt – édesanyám megkönnyezte. A titkos szentelésre nem jöhettek el a feltűnés kerülése érdekében. Zsámbékon, 1963 júliusában, állami engedély nélkül szentelt pappá Zadrevecz István ferences püspök. Úgy tudom, én voltam az utolsó áldozópap, a százkilencvenötödik, akit felszentelt. Néhány évig csak otthoni szobámban misézhettem; folytattam teológiai tanulmányaimat, tartottam a kapcsolatot a rendi elöljárókkal. 1967-ben a tartományfőnöknél tartott házkutatás során nyomomra bukkant a rendőrség. Nem bocsátottak el a munkahelyemről, de szakmai előmenetelről szó sem lehetett, néhány évig szocialista országokba sem utazhattam. Az orvosi diplomával gyakorlatilag együtt járó katonai hadnagyi rangomról is le akartak mondatni. Azon a nyáron kiderült, hogy cukorbeteg vagyok, ezért a továbbiakban a hadsereg, mint alkalmatlannal, nem foglalkozott velem. 1969-től tartományfőnöki jóváhagyással s templomigazgatói engedéllyel a pasaréti ferences templom mellékoltáránál csendes miséket mutathattam be. Idővel fölbátorodva nyilvánosan is miséztem különböző templomokban: kilenc évig a budai Szent Imre-kápolnában; a budai Orlay utcai örmény katolikus kápolnában örmény szertartás szerint (2004-től pár évig az Örmény Katolikus Lelkészség plébániai kormányzója is voltam); valamint tíz évig kisegítő lelkészként a kőbányai lengyel lelkészségen. Könnyen belerázódtam a lengyel nyelvbe, mert a középiskolából hozott orosztudásom mellett tanultam már szlovákul is. 1989-ben az akkori tartományfőnök, Dániel Ernő atya kérte, hogy nyugdíjaztassam magam. Ötvenöt évesen ezt csak évtizedek óta fennálló betegségemre hivatkozva lehetett elérni. Egy ideig még kapcsolatban maradtam a tudományos élettel: közreműködtem egykori főnököm, Szentiványi Mátyás professzor – a szív koszorús ereinek keringésére vonatkozó – kutatásaiban. 1991 októberében részt vehettem a Magyar Katolikus Orvosok Szent Lukács Egyesületének újraalapításában. Eredetileg 1931-ben külföldi példák nyomán alakult az egyesület, hogy orvosi hivatásunkban minél jobban szolgáljuk a ránk bízottak lelki üdvösségét. Világ- és európai szervezetet is létrehoztak az országok rokon egyesületei, miközben nálunk 1948-ban föloszlatták a Szent Lukács Egyesületet ugyanúgy, ahogy elküldték a kórházakból a több ezer ápoló szerzetes nővért, és a „Márta-nővéreket”, egy katolikus civil betegápolóképző szervezet tagjait is. Az egyesület folyóirata 1994-ben tizenegyedik évfolyamával indult újra; tizenhat éve szerkesztője vagyok. Tartományunkban az 1950 előtti százas létszámból az 1989-es újrainduláskor körülbelül harminc szerzetes maradt, aki tudta vállalni a rendházi életet. Budapesten, a Thököly úti Rózsafüzér Királynéja plébánia épületéből alakíthattunk ki rendházat, új tetőtéri cellák építésével, mivel a Cházár András utcai eredeti rendházat nem kaptuk vissza. Néhány évig házfőnök is voltam Dóczy Zsigmond tartományfőnök atya mellett. Visszatérésünk előtt az egyházközség magas színvonalon működött. Sík Zoltán plébános vezetésével a fiatal káplánok lelkesen dolgoztak az ifjúság körében is. Így nem mindenki fogadta lelkesen a váltást: mi, szerzetesek sem voltunk mindig elég ügyesek a lelkipásztori teendőkben; s ez együtt visszaesést eredményezett a közösség életében. Magam az ifjúsági hittanon krisztológiát tanítottam, sajnos nem tudtam eléggé megragadni az ifjúság érdeklődését. Lassan mégis lendületet vettünk, de 1997-ben az orgona leégése és a templomtűz megrekesztette a fejlődést. Az oratóriumba szorultunk, sokan más templomokba kezdtek járni. Három éve újra az esztergom-budapesti főegyházmegye vette át a plébániát. Szentendrén, a Mathiász utcában szereztünk házat, amelyet kolostorrá alakítottunk. Ám továbbra is szeretnénk tevékenykedni a fővárosban. Vannak fiatal rendtársaink, akik alkalmasak lennének egyetemi oktatói munkára. A rend működéséhez hozzátartozik az egyetemi ifjúsággal való foglalkozás, a jelenlét a szellemi élet központjában. Szeretnénk az Istent keresőket segíteni az örök érvényű Igazság szempontjai alapján.