Májusi imaszándékok: Legyen vége az emberkereskedelemnek!

Olyan bűncselekmény az emberkereskedelem, amely világszinten jelentékeny mértékben nőtt a kilencvenes évek óta. Az áldozatok által megtapasztalt visszaélések között, a Nemzetközi Elvándorlási Hivatal jelentése szerint, ott szerepel „a megerőszakolás, a kínzás, az adóssággal járó szolgaság; törvénytelen fogságban tartás és fenyegetőzések az áldozatokkal kapcsolatban álló családok vagy személyek ellen; ugyancsak a fizikai, nemi és társadalmi erőszak egyéb formái”. A szervezet még hozzáteszi: „Az olcsó munkára, a nemi szolgáltatásokra és bizonyos bűnözési tevékenységekre irányuló kereslet képezi az emberkereskedelem eredendő okát. További tényező, amely hozzájárul ehhez a jelenséghez: hogy hiányoznak a kedvező tényezők és források, és hiányos a közjót előmozdító hatalom.” A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet tájékoztatása szerint 2005-ben az emberkereskedelem volt világszinten a három legjövedelmezőbb jogellenes üzletelés egyike; csak a kábítószer-kereskedés és a fegyverkereskedelem előzte meg. Becslések szerint évenként mintegy harminckétmilliárd dollár hasznot hoz. Az Egyesült Nemzetek illetékes szerve úgy tudja, hogy az emberkereskedelem áldozatait főleg szexuális kizsákmányolásra és kényszermunkára használják. A maffia tevékenysége alattomos titokzatossággal folyik, és ezért szinte lehetetlen kideríteni, hány áldozata van az emberkereskedelemnek. Az évi becslés hétszázmillió és kétmillió között (tehát egészen bizonytalanul) ingadozhat. Ázsiában találjuk a legnagyobb létszámot. Egyre nő azoknak a nemzeti politikai intézményeknek a száma, amelyek csődöt jelentenek, és tehetetlennek bizonyulnak a hatékony lépések megtételében. Hallgatás, tudatlanság, tehetetlenség: ilyen tényezők növelik a rablás és a zsarolás hálózatát. Kevés ország rendelkezik némileg is hatékony törvényi eszközökkel az emberkereskedelem megfékezésére. 2005. október 18-án XVI. Benedek pápa az elvándorlók és menekültek 92. világnapjára küldött üzenetében többek között ezt olvassuk: „Szükséges megemlíteni az emberekkel, főleg nőkkel folyó kereskedést, amely virágzik ott, ahol korlátozottak a lehetőségek életszínvonaluk emelésére, sőt egyáltalán a túlélésükre. Könnyű a kereskedőnek, hogy felkínálja saját »szolgáltatásait« olyan áldozatoknak, akiknek gyakran halvány fogalmuk sincs arról, mi vár rájuk. Bizonyos esetekben ezek olyan asszonyok és lányok, akiket arra szánnak, hogy szinte rabszolgaként kihasználják őket munkavégzésükben, sőt nemritkán a szexiparban is.” Ahhoz, hogy imánk mély és kitartó legyen, próbáljuk átérezni az áldozatok szorongását és tehetetlenségét. Sokak helyzete kábítószer-függőségbe vagy nemi fertőzésekbe torkollik; haláluk embertelen nélkülözésben érheti őket. Gondoljunk családtagjaikra, akik olykor még nehezebb szenvedéseket állnak ki. (E sorok írásakor egy, a fia helyzetén gyötrődő édesanya jut eszembe, akivel gyakran együtt teszem meg vasárnap reggeli buszozásom egy részét.) A május havi általános imaszándék, „hogy vessenek véget az emberi lényekkel űzött szégyenletes és elvetemült kereskedésnek, amely elszomorító módon érinti nők és gyermekek millióit”. A Szentatya az e havi szándékkal eszünkbe juttatja, hogy (amint a zsinat is tanítja) valamennyien osztozunk az egyház missziós feladatában. Az egyház tagjai – főleg azok, akik valamilyen lelkipásztori felelősséget viselnek –, arra kaptak meghívást, hogy ébresszenek missziós lelkesedést a reá bízott közösségben vagy személyekben. Olyan a szándék megfogalmazása, hogy nyilvánvalóvá tegyen egy számos helyen tapasztalható tényt: a különböző közösségek lelkipásztori gondozása (nem utolsósorban a paphiány miatt) sok helyütt a szerzetesekre vagy a világiakra vár. Ez a helyzet szükségessé tette az egyházban betöltött szerepük meghatározását. Ma az egyházi struktúrák általában a papok és a világiak közötti gazdag együttműködési kölcsönösségben működnek – akik rászorulnak egymás segítségére. Egyházi kisközösségek, bibliakörök, ifjúsági csoportok vezetése: ezek mind szükségszerűen lelkipásztori feladatok. A papi jelenlétre ugyanakkor gyakran nem számíthatnak – és amikor igen, a pap tevékenysége nemritkán a szentmise bemutatására, a szentségek kiszolgáltatására szorítkozik. Világi vezetők vállalják a lelkipásztori felelősséget, hogy gondozzák a gyengébbeket, megközelítsék az elidegenülteket, és hogy hirdessék az igét azoknak, akik nem ismerik. Lényeges része az említett közösségekhez szóló lelkipásztori küldetésnek az, hogy missziós lelkesedést ébresszenek a jelenlévőkben, és hogy menjenek és hívják azokat, akik nincsenek jelen. Ha egy keresztény közösségben nincs meg a missziós lelkület, az a csoport a maga egyház-mivoltát csonkán és fogyatékosan éli meg. A missziós hivatást magként kapjuk meg a keresztségben. Lényeges része keresztény mivoltunknak, amely kegyelem, amint egyéb dimenziói is azok. Ennek a missziós lelkesedésnek a felkeltése nem a mi akaraterőnk gyümölcse, hanem a Szentlélek adománya. Tehát olyan kegyelem, amelyet kérnünk kell. – Idézzük emlékezetünkbe, hogy az imaapostolság 1844-ben missziósnak született: meghívás lett minden keresztényhez, hogy szent élettel működjék közre az egyház apostoli művében. Kérjük, hogy a Szentlélek, aki a húsvéti élményben életre keltette az egyházat, továbbra is adjon életet ilyen közösségeknek a missziós lelkesedés új tüzével.

A május havi missziós imaszándék, „hogy az apostolkodásban elkötelezett felszentelt szolgák, valamint női és férfi szerzetesek, valamint a világiak is tudják missziós lelkesedéssel eltölteni a gondjaikra bízott közösségeket”.