Urbánus folklorista

Esztétika és történelem szakot végzett előadóművész. Honnan eredeztethető a népzene iránti vonzalma?
– Már gyerekkoromban is intenzív zenei élet vett körül: nagymamám kitűnően zongorázott, gitározott, énekelt, édesanyám szintén szép hangú, sőt egykor a Bodrog Néptáncegyüttes egyik első táncosa volt. Zenei általánosba, zeneiskolába természetes volt járnunk a nővéremmel, a hétfői tévés adásszünet alatt pedig rendszeresen diafilmet néztünk vagy bakelitlemezeket hallgattunk. Ezek között voltak az első kedvenc népdalaim, amelyekről akkor még nem tudtam, hogy a folklór részei: zsigeri vonzalom volt. A következő nagy zenei hatás az életemben az István, a király megjelenése volt, amikor meghallottam Sebestyén Márti hangját. Magával ragadott, és felmerült bennem a kérdés: „Így is lehet énekelni?” Az ő hangszínét hallottam először olyannak, ami a népdaloknak – az iskolai énekórák kóristahangjától eltérően – valódi kifejezést ad. Abban az előadásmódban mintha nem is ugyanaz a dal lenne, mint amit az énekórán megpróbáltak átadni. Középiskolában pedig rengeteg revival népzenét hallgattam. Mikor az első eredeti széki gyűjtést megkaptam, újabb belső ajtó nyílt számomra a népzene világa felé. Kamaszkoromban az éjszakai kimaradások helyett, a sárospataki kollégiumból hazajövet, a bátyáim szobájában ilyen eredeti felvételeket hallgattam. Az egyetem kezdetekor rögtön elkezdtem egy helyi együttesben táncolni, onnan jelentkeztem a moderntánc-pedagógus tanfolyamra, melynek Török Jolán volt a vezetője. Rajta keresztül jutottam el a Honvéd Táncegyüttes felvételijére, így lettem majd hat évig tagja a Honvédnak.

Ekkor kezdődött az énekesi karrierje is?
– Végül is igen, bár korábban is jártam Miskolcon táncházba, ahol az ottani együttes el-elhívott énekelni. A kislányként vágyott táncoskarrier kapujában viszont nem gondoltam arra, hogy énektanárhoz járjak, inkább annak örültem, hogy a színpadon lehetek és táncolhatok. A gyerekkori álmomhoz nagyon sokáig ragaszkodtam, annak ellenére, hogy a zenész kollégák már jó ideje úgy gondoltak rám, mint énekesre, aki „mellesleg ott ugrál a Honvéd Együttesben”.

Mondhatjuk ezt „urbánus folklórnak”?
– Abszolút! Ugyan nem dicsekedhetek azzal, hogy „ezt én már gyerekkoromban, az öregapámtól vagy a nagyanyámtól örökségbe kaptam”, de autodidakta módon szívtam fel – kazetták, lemezek segítségével. A folklór is szájról szájra hagyományozódik, ebből a szempontból valóban nevezhetem magam kis humorral „városi adatközlőnek”. Emiatt azonban különösebb elvek vagy rendszer nélkül válogattam a dalokat, így jóval több időbe telt, mire valamennyire át tudtam látni az egészet. Ebben például éreztem a tanári segítség hiányát. Ezzel együtt nagyon sok eredeti felvételt hallgattam. Később egyre több jó énekes „adatközlőt” megismertem, minek köszönhetően belső igényesség alakult ki bennem. Elkezdtem szakkönyveket vásárolni, olvasni és tanulni… Korán dolgoztam jazz-zenészekkel, akik kétszer ugyanúgy soha nem játszanak el egy témát. A népzenében is így van ez: ugyanaz a néni ugyanazt a dalt mindig egy kicsit másképp énekli. A stílusismeretre mindig törekedtem, és az eredeti felvételeknek, személyes találkozásoknak köszönhetően egyre otthonosabban mozogtam a tájegységek különféle díszítési technikái, dallamai között.

Ma úgy tekint magára, mint énekesnőre, aki táncol is?
– Jó ideje már, hogy elsősorban énekesnek tekintem magam. Ez onnan datálható, amikor átmentem a Honvédból az Állami Népi Együtteshez – énekelni. Nikola Parov zenésztársam – és öt éve párom – már korábban is jelezte, hogy ideje lenne váltanom az énekesi pályára. A Honvédban színpadi mozgást, megjelenést, előadó-művészi mesterséget is tanultam, ami nagyon fontos iskola volt. Szükséges a színpadon az önteltség nélküli magabiztosság és a természetesség. Ha egy énekesnő kifejező előadóművész, az a zenére, a zenészekre is jó hatással van.

Mindig tudta, hogy előadóművész lesz?
– Sokáig nem remélhettem, a gimnáziumban és az egyetemen nagyon távol kerültem ettől – aztán csak kibújt a szög a zsákból… Természetesen voltak mélypontjaim, amikor azt gondoltam, hogy nem ez az én utam, más pályát kellene választanom. Fiatalabb énekeseknek szoktam mondani, hogy aki még életében egyszer sem sírt a kudarcai, kétségei miatt, az nem biztos, hogy meg fogja tudni ugrani azt a nagyon magas lécet, és hogy ki tudja magából hozni a maximumot – a korlátai ismeretével együtt. Közhelynek tűnhet, de komolyan gondolom, hogy a munkánkban, a művészettel kapcsolatban általában meg kell tapasztalnunk a mélységeket, hogy valódi magaslatokra jussunk.

Van kapcsolat a történelem és esztétika szakon szerzett tudás és a művészlét között?
– Az egyetemen sajátítottam el azt a hozzáállást, hogy mielőtt kimondunk vagy leírunk valamit, érdemes előtte jó alaposan utánanézni. De azt tudomásul kell venni, hogy bármilyen háttértudással áll ki valaki a színpadra, még mielőtt megszólalna, már megosztja az embereket: az egyiknek előre tetszeni fog, a másik bizalmáért meg kell dolgozni, a harmadiknak meg úgy sem lesz jó semmi… Mára már nem esik nehezemre felülemelkedni ezen, mert tudom, hogy így működik az ember. Nemrég a Muzsikás együttessel a holokauszt emlékéve alkalmából Amerikában voltunk turnézni. Valakik bojkottra szólították fel a kinti közönséget, politikai nézeteik szerint minősítve minket és a koncertjeinket. Én ezzel ellentétben azt gondolom, hogy Kodály országában politikai hovatartozástól függetlenül komolyan kellene vennünk, hogy „a zene mindenkié”, és ez vonatkozik a népzenére is. Ami a Kárpát-medencében nemcsak „színmagyar” dalokat, hanem szlovák, román, ruszin, német, horvát, cigány és zsidó dalokat is jelent.

Televíziós műsorvezetőként, esztétaként, előadóművészként mit gondol, mi a szerepe ma a népzenének?
– Több európai országnál a népzene átemelődött a klasszikus, illetve a popzenébe, így például
Verdi és Puccini operáiba, Bach kantátáiba vagy a mai angol/­amerikai popslágerekbe. Ezeknél a népeknél általánosságban elmondható, hogy a parasztság zenéjét sikerült beemelni a fogyasztói kultúrába. Nálunk ez nem így történt. Annak ellenére sem, hogy Bartók, Kodály és később a tanítványaik nagy erőkkel azon voltak, hogy az új magyar zene a népzenénkben gyökerezzen. Ennek történelmi és társadalmi akadályai is voltak: óriási szakadék maradt a parasztság és a nemesség, illetve a nagyon vékony polgári réteg között. Ez utóbbi inkább a német slágereket, operetteket és kuplékat énekelte szívesebben, a nemesség pedig a „nóbel nóták”, a magyaros ízű műdalok szerelmese volt. Ugyanakkor ez a társadalmi és kulturális elkülönülés őrizte meg számunkra a hagyományos parasztzenét, amiért ma annyian rajongunk. Még mindig kimeríthetetlen kincsesláda a Kárpát-medencei népzene, amellyel bárki gazdálkodhat. Ennek ellenére azt gondolom, hogy sem a megbecsülése, sem a használata nincs arányban a kincs nagyságával… Erről egy példa jut eszembe: ugyan jól sikerült a Duna Televízió Fölszállott a páva című műsora, de „egy fecske nem csinál nyarat”, azaz már régóta létre kellett volna hozni egy televíziós „folkcsatornát”. Illetve nem tudom nem megemlíteni, hogy nem elvenni kellene a heti énekórákból, hanem hozzátenni. Aminek viszont örülök: tapasztalható egy új népzenei divathullám, hasonlóan a nyolcvanas évekhez. Annyi különbséggel, hogy a mostani generáció nem csinál felesleges elvi vitát abból, hogy hagyományos parasztzenét játszik-e, vagy feldolgozást, mert egyszerre tudja mind a kettőt.

Hol látja a népzenei világban a saját szerepét?
– Sebestyén Márta mára „ikonná” lett, az én generációmból alig tudok olyan énekesnőt mondani, aki nem Márti hangja miatt kezdett el népi énekléssel foglalkozni. Erre a szerepre nem vágyom, de amellett, hogy a magam örömére nagyon szeretek zenélni, énekelni, szeretnék ezzel másokat is megszólítani. Bízom benne, hogy olyasmit tudtam és tudok adni, ami szerethető és örömteli.