Az istentiszteleti kongregáció prefektusának üzenete

A szív csendes cselekedete címmel tette közzé írását Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció felelős vezetője a L’ Osservatore Romano június 12-i számában. (A szöveg teljes terjedelmében olvasható lesz a Praeconia őszi számában.)
A szinte levél formájában megfogalmazott írás egy költői kérdéssel kezdődik: „Vajon ötven évvel VI. Pál pápa kihirdetése után olvassa-e még valaki a szent liturgiáról szóló zsinati konstitúciót?” Merthogy az nem „receptgyűjtemény”, hanem minden liturgikus cselekmény magna chartája.
A dokumentumot fél évszázad múltán helyesen értelmezve kell újraolvasnunk!  Rá kell döbbennünk arra, hogy a liturgia a maga lényegében actio Christi (Krisztus műve): „az emberi megváltás és Isten tökéletes dicsőítésének műve” (ahogy a konstitúció 5. pontja megállapítja). „Ő a főpap, az igazi tárgya és az igazi cselekvője a liturgiának (vö. 7. pont). Ha ezt az élő princípiumot nem fogadjuk hittel, akkor az a veszély fenyegeti a liturgiát, hogy csak emberi alkotás lesz belőle, a közösség magát ünnepli benne” – írja a bíboros.
Cáfolja azt a kialakult rossz gyakorlatot, amelyben a szentmisét bemutató pap a saját véleményét adja hozzá a szent szövegekhez, a szent cselekményhez. Egy bizonyos arrogancia ez, amellyel az emberit forszírozzuk az isteni cselekvéssel szemben. „A liturgia alapvetően misztikus és szemlélődő valóság, következésképpen kívül esik a mi szokásos emberi cselekvésünkön; a részvétel is Isten kegyelme” – állapítja meg a kongregáció vezetője. Fontos, hogy „a hívek tudjanak együtt imádkozni és énekelni, latin nyelven is, legalább a mise ordináriumának rájuk eső részeit” (a konstitúció 54. pontja). A zsinati dokumentum meghatározza, hogy „az új formák a már meglévő formákból mintegy szervesen nőjenek ki” (23. pont). Ebben az értelemben azok, akik az usus antiquior (régi gyakorlat) szerint miséznek, ne az ellenkezés szellemében tegyék, hanem a Sacrosanctum concilium szellemében.
Sarah bíboros két konkrét ajánlatot is megfogalmaz tanulmányában, amelyeket már XVI. Benedek pápa is fontosnak tartott: „Kívánatos lenne a misekönyv egy következő kiadásában a mise bűnbánati részének (lépcsőima) és a felajánlásnak usus antiquior (régi) változatát is közölni azzal a céllal, hogy (nyilvánvalóvá váljon – a szerk.), a két liturgikus forma megvilágítja egymást, és nem állnak ellentétben egymással.” Valamint: a könyörgések alatt, az eucharisztikus ima végzésekor a pap és a hívek forduljanak kelet felé. (Ezt elsősorban a székesegyházi gyakorlatban kellene megvalósítani, amely példája minden más templomi liturgiának.)
A hívek aktív részvételével kapcsolatban határozottan állítja: „Krisztusé a kezdeményezés és az elsőség.” A papnak tehát olyan eszközzé kell válnia, amely „átengedi”, láthatóvá teszi Krisztust. Ahogyan Ferenc pápa emlékeztetett rá: a mise bemutatója nem egy látványosság bemutatója, nem kell a gyülekezet rokonszenvét keresnie, előtérbe helyezve magát, mint egy főszereplő. Téves dolog azt gondolni, hogy a híveket a misében állandóan foglalkoztatni kell, maguk az akklamációk, a válaszok, a zsoltárok éneklése, az antifónák, az énekek, a mozdulatok és a testtartás is fontos elemei az aktív részvételnek. „A liturgia szereplői valamiféle lelkipásztori indíttatásból sokszor didaktikus elemeket vezetne be, amelyek profánok és látványosságot hajszolók.” Ilyenek a misébe illesztett tanúságtételek, a színpadias misék és a taps a misében. Azt gondolják, hogy ezzel kapcsolják be a híveket az aktív részvételbe, miközben a liturgiát emberi játékká alacsonyítják. Thomas Merton trappista lelki írót idézi a bíboros (1955-ből): „A mise konfúz lármává válik; az imádság külső vagy belső zajjá…”
Sarah bíboros üzenete röviden (Ferenc pápa szolgálata idején): ünnepléseinkben hagyjunk helyet Istennek, nehogy vallásosságunk az aranyborjú előtti imádattal végződjék! Itt az idő, hogy hallgassunk a zsinatra, olvassuk újra annak döntéseit!