Később jött a belső hívás, hogy vissza kell térnem ide, a nővérek Hermina úti rendházába. Akkor sokat gondolkoztam ezen, majd döntöttem: belépek a rendbe” – emlékszik vissza Maár Ilona Aleida nővér hivatásának kezdetére.„Dunaszerdahely mellett születtem, Tájlakpusztán. Hatan voltunk testvérek. A faluban nem volt templom, csak kis kápolna, ahol litániát tartottak. A hat kilométerre lévő Egyházgellére gyalog jártunk misére minden vasárnap. Ha télen nagy volt a hó, mi, kislányok nem mehettünk, csak az édesapánk, nyomában pedig Zoltán, a legnagyobb bátyám. Később a testvérem jelentkezett a szemináriumba, és szüleim imájukkal segítették Zoltán bátyámat abban, hogy pap lehessen” – emlékszik vissza gyermekkorára Aleida nővér, azaz Ilonka néni. Isten különös kegyelme folytán ő is Jézusnak adhatta egész életét – beöltözése, majd az örökfogadalma a Hermina úti rendházban történt.
„1945-ben jött az ostrom, mi, nővérek a bunkerban húzódtunk meg a gyerekekkel együtt, körülbelül hatvanan. Egyszer bejött az orosz katona, kezében egy kézigránáttal. Két ajtaja volt a bunkerunknak, ám az orosz katona a másik ajtót kívülről bereteszelte, hogy ne tudjunk menekülni. Azt mondta, három nővért el akar vinni „krumplit pucolni”. A főnöknő azt válaszolta: hozza ide a krumplit, mi mindent megcsinálunk, de innen senki el nem megy! Az orosz katona erre csak annyit mondott: akkor mindenki kaput! A főnöknő megparancsolta, mindenki feküdjön le a földre, amennyire bír. Én fél méterre feküdtem attól a ponttól, ahova a kézigránát becsapódott. Nagy szerencsém volt, hogy nagyon leszorítottam a fejemet, és így se az arcomnak, se a szememnek nem lett baja. De a tüdőmbe, a karomba, a lábamba sok szilánk belement. Persze nemcsak én sebesültem meg, hanem többen is. A katona rögtön kirohant, miután eldobta a gránátot, és becsapta az ajtót. Teljes sötétség és füst lett mindenhol. Kostek atya, a házi lelkészünk a lépcsőnél állt és azonnal ki tudta nyitni az ajtót. Erre mindenki lerohant az alagsorba. Közben odajöttek hozzám, és látták, hogy élek. Bevittek a bunkerba, ahol az Oltáriszentség is volt, itt tértem magamhoz. Egy szalmazsákra fektettek le. Megérkezett a betegápoló nővér, majd jött egy orvostanhallgató is, aki aztán naponta bejárt hozzám kezelni a sebeket. A szilánkok lassan maguktól kidobódtak a szervezetemből, de évekig szenvedtem tőlük, mert szúrtak” – idézte vissza a legdrámaibb pillanatokat a nővér.
A szétszóratás után Maár Ilona eleinte házaknál szolgált cselédként. A bátyját, aki szalézi szerzetes pap lett, Isaszegre helyezték, később Kiskunfélegyházára került káplánnak, majd két év múlva Alsómonostorra plébánosnak. Ekkor ment utána a nővér segíteni a plébánia háztartását vezetni. Tíz kilométeres körzetben az egész tanyavilág a plébániához tartozott, emellett három iskola: Monostor, Alsómonostor és Felsőmonostor. Zoltán atya hittant tanított és misézett, járta a településeket először biciklivel, később motorral, majd ahogy a lehetőségek bővültek, Trabanttal. Maár Zoltán atya összesen ötven évet szolgált Alsómonostoron, ebből negyvenhét évet plébánosként. Harminc évig dolgoztak együtt a testvérek, Ilonka néni a plébánián ellátta a háztartást, takarított, törődött a templommal. Mikor az öreg kántor meghalt, ő vette át a kántori teendőket. „Szobámban volt egy harmónium, és éjjel, amikor nem hallotta senki, gyakoroltam, így egy idő után megtanultam rajta játszani. Az egyik évben eljöttem a pesti kántorképzőbe, hogy valami képzést kapjak. Jól tudtam énekelni, a misén odahívtam magam mellé azokat a híveket, akiknek jó hangjuk volt, és biztattam őket, hogy énekeljenek velem” – meséli a nővér. Maár Zoltán atya iparkodott megtalálni a hangot az ottani emberekkel. Alkalmazkodott azokhoz, akik sokat dolgoztak, és ezért főleg a nyári munkák idején nem tudtak minden vasárnap elmenni a templomba. Télen lelkigyakorlatot szervezett nekik. Alsómonostor temploma Szent Anna tiszteletére épült. Először csak egy kis oltárkép díszítette a főoltárt. A plébános a hívek elé terjesztette, hogy freskót szeretne festetni a főoltárhoz. Sokan adakoztak a munkához, melyet Takács István festő készített el. Később megfestette a rózsafüzértitkokat is körben a falra, a költségekre szintén a hívek adományaiból tellett. A kertben pedig emlékszobrot állíttatott a szalézi szerzetes plébános Don Boscónak.
Minden évben nagy ünnep volt az elsőáldozás, a bérmálás. Zoltán atyának emellett szívügye volt, hogy legyenek ministránsok, s rendjéhez méltó módon jól értett a gyerekekhez, szigorú szeretettel nevelte mindnyájukat. „Minden esztendőben a templomkertben készültünk a Szent Anna-búcsúra, amikor körmenetet tartottunk a templom körül. Mindig együtt ünnepelt a község. Úrnapján a négy sátrat a lányok, a fiúk, az asszonyok, illetve a férfiak állították fel nagy buzgalommal. Volt hat kosarunk, jöttek a kislányok, ketten kaptak egy kosarat. Előtte már gyűjtöttük a virágszirmokat, és azokat szórták az útra. A hívek sokszor elzarándokoltak a közeli Pálosszentkútra, ahová az idősebbeket lovas kocsival vitték. Bátyám nagyon jól tudott gazdálkodni, állataink is voltak az udvarban, amelyeket a falusiak gyakran elláttak ennivalóval” – emlékszik a nővér a faluban megélt ünnepekre és hétköznapokra. A nővér néhány éve visszatért a rend fővárosi házába: „Öt évvel ezelőtt beteg lettem és felhoztak Budapestre, a Hermina útra. Itt mindennap elvégzem az imádságaimat, officiumot, a rózsafüzért. Aki a legtöbbet foglalkozik velem, azért felajánlok egy fájdalmas rózsafüzér imádságot.”
