Perikópánk első részében arról olvasunk, hogy nemcsak az Ószövetség, a Tóra parancsainak megtartását kívánták meg hallgatóiktól, hanem azon túl az idők során a törvényhez fűzött aprólékos emberi hagyományokét is. E helyütt elsősorban a tisztasági előírásokra kell gondolnunk, amelyek eredetileg a kultikus szolgálatokat végző papokra vonatkoztak. A farizeusok azonban e szabályokat ki akarták terjeszteni az egész népre és a hétköznapi élet minden területére. Ennek az lett a következménye, hogy az ősök hagyománya egyenértékű lett a mózesi törvénnyel, ami már-már elviselhetetlen terhet rótt az emberekre. Azokat, akik nem tudták megtartani a törvényt, mélyen megvetették. A törvény farizeusi megtartásának igyekezete a „vallásos” ember veszélye, aki könnyen hajlik arra, hogy önmagát különbnek tartsa a másiknál. És aki ilyen módon megsérti a szeretet parancsát, és gőgössé válik. Hamar elfelejti, hogy ő maga is Isten irgalmából él. Ahol azután a legalizmus (a törvény betű szerinti teljesítése) lesz a mérvadó, és ráadásul öntetszelgéssel és hiúsággal párosul, ott elénk rajzolódik a farizeus torzképe. Erről bőven ír Márk a 3. és 4. versekben: a farizeusok nem esznek addig, amíg nem mossák meg kezüket könyökig; a piacról hazatérőben teljesen megmosakszanak; s a szabályok sokaságából megemlíti még a poharak, korsók, rézedények leöblítését. Amikor a farizeusok minderről Jézust faggatják – mivelhogy tanítványai ezeknek a rendelkezéseknek nem tettek eleget – Izajás (29,13) szavaival válaszol. Kritikájának legfőbb gondolata: az Isten törvényéhez való hűség lényege nem a külsőséges szabályokhoz való alkalmazkodás. Majd újabb jelenet következik, amely Jézus számára alkalmat kínál arra, hogy felfedje a bűn lényegét, de immár nem a farizeusok, hanem a nép előtt: „Hallgassatok rám mindnyájan és értsétek meg: … A szívből származik … minden rossz gondolat, paráznaság, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, hamisság, kicsapongás, irigység, káromkodás, kevélység, léhaság.
Mindez a gonoszság belülről ered, és tisztátalanná teszi az embert.” Minden idők számára időszerű Jézus üzenete. Napjaink számára kiváltképpen. Sokunkat kísérthet ugyanis a gondolat, hogy miközben eleget teszünk szokványos, sokszor bizony felszínes „vallásos gyakorlatainknak”, talán éppen a lényeget vétjük el, s elfeledkezünk Istennel való legbensőbb kapcsolatunkról: a szokásokról, a vallási gyakorlatokról lehántott szív megrendüléséről, amelyet csak a kegyelem teremthet meg bennünk. Az a kegyelem, amely nemcsak a gonoszság ágait nyesi le, hanem gyökereit is kiirtja a rosszra hajló akaratnak és belső érzületnek.
