Ünnep a ligetben

A gyermekláncfű szerte virító aranysárga virágai között mókus ugrált, de amikor meglátott, gyorsan a legközelebbi fára kúszott fel. Nem magasra, és nyomban ki is lesett a törzs mögül. Figyelt, és amikor azt látta, továbbmegyek, leereszkedett, és újra keresgélt a fű között. Háromszor jártam be azokat a bokros részeket, ahol a fülemülék szoktak tanyázni. Sípom a végén már kezdett „berekedni”. Feladtam.



Másnap nem értem rá, de 13-án ismét a ligetben talált a reggel. Napsütés és szélcsend fogadott, fekete rigók flótáztak, vörösbegy énekelt gyöngyöző hangján. A kertészeti irodák mögött húzódó bokros rész mentén kezdtem hívogatni, de válasz nem jött, bár hosszú ideig próbálkoztam. A fülemüléknél a hímek érkeznek haza először, területet foglalnak, és ha kipihenték a több ezer kilométeres vándorút fáradalmait, énekükkel igyekeznek párt csalogatni magukhoz a néhány nappal később érkező tojók közül. A síp hívogatójukat utánzó hangja varázslatos erővel hat, ezt hallva legalább néhány strófa erejéig még akkor is megszólalnak, ha csak aznap éjjel jöttek meg a távoli Afrikából.

Az első bokros rész csalódást okozott, de a következőben nagyon bíztam. Az elmúlt tavaszon ott hallottam az elsőt, és reméltem, ez idén is megismétlődik. Lassan és folyamatosan hívogatva mentem a hosszan elnyúló bokorsor mellett. Az egyik vadgesztenye koronájában szárnyaival csapkodó seregély énekelt, a fűben két szarka ugrált, de alig figyeltem rájuk. Már a bokros vége felé jártam, és kezdtem azt hinni, megint hiába jöttem, amikor megszólalt egy fülemüle. Fáradt lehetett, mert néhány strófa után elhallgatott, viszont alig ötvenméternyire megszólalt egy másik. Ez tüzesebben énekelt, és próbáltam megkeresni a távcsővel, ami néhány perc múlva sikerült is. Alacsony ágon ült a még alig lombos bokrok között, szemei sötéten csillogtak, torka lüktetett, ahogy énekelt. Sajnos nem sokáig, mert hirtelen elhallgatott, és alacsonyan repülve továbbsuhant a bokrok között. Élénk rozsdavörös faroktollai még megvillantak, azután eltűnt. Vártam néhány percet, de már nem szólalt meg. Zsebre vágtam a fülemülesípot, tokjába csúsztattam a távcsövet. Úgy éreztem, a mai reggel ennél többet nem adhatott. Amikor tavasszal először hallom meg a fülemülék csattogását, az egyfajta ünnepet jelent számomra. Hangosan énekeltek a barátkák és az erdei pintyek, búgtak az örvös galambok. Hallottam őket, de gondolataim a bokrok körül jártak, ahol két szerencsésen hazaérkezett fáradt és éhes madár rovarok és pókok után kutat az avarban.  


fotó: Bécsy László