A Németh-kormány igyekezett kihasználni a még rendelkezésére álló időt érdekeinek megfelelő jogszabályok megalkotására, vagy legalábbis javaslatainak előterjesztésére. Mai szemmel nézve ezek közül a legjelentősebbek (mert súlyos, hosszú távú következményekkel jártak) a privatizáció lehetővé tételével és beindításával kapcsolatos intézkedései voltak. Akkoriban azonban a választás rendje mellett a vallásról és az egyházakról szóló törvény megalkotása tűnt különösen fontosnak.
Ez utóbbi törvény alkotmányos alapját az új alaptörvény 60. §-a adja, midőn (2) pontjában részletezve kifejti, mit ért a vallás szabad gyakorlásán. Minthogy e részletes megfogalmazás ellenére előfordultak e körben félreértések, félreértelmezések, az Alkotmánybíróság és a jogirodalom több oldalról is kifejtették, megerősítették, mit is jelent, meddig terjed a vallás szabad gyakorlata, a meggyőződés, a hit szabad megvallása.
E körben a legjelentősebbek azok a megnyilvánulások voltak, amelyek visszautasítottak minden olyan kísérletet, amely hatalmi eszközökkel kívánt volna a szabad véleménynyilvánításnak, közös célkeresésnek korlátot szabni. Azt hirdették különböző helyzetekben, hogy „a vallás magánügy”, tehát a közös célok és értékek meghatározása vallásos meggyőződés érveivel nem történhet. Hallgasson hát a püspök a politika, a pap a közpénzek felhasználása vagy a képviselő megválasztása ügyében, maradjon a templom falai közt!
Holott, amint többen többször kifejtettük, éppen fordított a helyzet: a vallásos közösségek – éppen úgy, mint minden más polgári közösség – állást foglalhatnak, véleményt nyilváníthatnak közügyek és közcélok tárgyában, míg közhatalmi szervek (akár pártok, képviselők, hatóságok) nem szólhatnak bele abba, hogy vallási közösségek, egyházak hogyan alakítják ki, nyilvánítják ki közügyekben véleményüket: ez részükről alkotmányellenes magatartás lenne!
A törvény, alkotmányos jogokat kifejtve, kifejezetten felhatalmazza a vallási közösségeket, egyházakat arra, hogy szociális, nevelési, egészségügyi téren egyébként állami feladatkört képező szolgáltatásokat nyújtsanak, ha híveik azt kívánják. Az állam – közhatalmi eszközeivel és költségvetési lehetőségei között – köteles ennek reális lehetőségét biztosítani. Evégből ugyanúgy kell támogatnia anyagilag e közfeladatok egyházi intézmények általi teljesítését, mint a közintézményekben történő ellátást.
A vallásos közösségeknek, egyéneknek joguk van a szabad véleménynyilvánításhoz, sajtóban és médiában, sajtó és média útján egyaránt. Ennek közhatalmi, közigazgatási eszközökkel történő akadályozása alkotmánysértő, törvény által büntetendő.
Nincs viszont joga közhatóságnak arra, hogy beleavatkozzék abba, mit tekint valamely vallásos közösség a hozzá tartozás jegyének, kritériumának: nem diszkrimináció, hanem szabad vallásos működés kérdése, ha valamely közösség akár elméleti, akár gyakorlati, etikai különbségek okán nem fogad be, netán kizár valakit tagjai közül: a valláshoz, egyházhoz tartozás nem emberi jog, ami mindenkinek kijár, hanem az egyetértő és egyet valló egyének szabad társulása.
Valamely közösség belső békéje függhet attól, hogy tagjai azonos módon gondolkodjanak, azonos értékeket valljanak, azonos kultúrértékeket hordozzanak. Nem tilos és államhatalmi eszközökkel nem korlátozható, ezért olyan törekvés, amely az adott valláshoz, egyházhoz tartozók társadalmi összefogását, akár településen belül egymás szomszédságának keresését iparkodik előmozdítani – mindaddig, amíg nem sértő, kirekesztő indokolatlanul egyes csoportok vagy egyének irányában.
Az 1990. évi IV. törvény kellő alapot biztosított arra, hogy azon – annak tételeit kibontva, szellemét az újabb felmerülő problémák megoldása során érvényesítve – a keresztény értékek kibontakozhassanak jogállami rendünkben, hangsúlyozottan nagy hasznára annak. Mégis, a régi rend vallásellenes szemléletét hordozó egyének és politikai közösségek hatására, minden ilyen törekvés az egyházak részéről visszautasító, bíráló hangokat vált ki a médiában, politikai fórumokon. Nem változtatott lényegeset a helyzeten az egyházak mégoly világos, együttműködést kereső, megegyezésre törekvő magatartása sem. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Igazságosabb és testvériesebb világot című, nagy ívű körlevele sem talált kellő visszhangra. Mikor tavaly vizsgáltuk, mi is valósult meg javaslataiból, bizony pirulhattunk.
Még a nevében keresztény és demokrata párt sem szólal meg kellő hangsúllyal olyan esetekben, amikor alkotmányosan védett keresztény értékek – mint a család, a gyermekáldás, az élet – ellen születnek fenyegető jogszabályok, ilyen-olyan átlátszó, anyagi vagy kényelmi indokokkal, netán Európára mutogatva. Ideje lenne lelkiismeretet vizsgálni, élünk-e kellő módon legalább meglévő eszközeinkkel?
