Fotó: Merényi Zita
Bolberitz Pál, a Szuverén Máltai Lovagrend (a továbbiakban: máltai rend) magisztrális káplánja, az ünnepi szentmise főcelebránsa a mise homíliájában többek között a rend új tagjaihoz szólt, akik „ígérettel elkötelezik magukat a máltai lelkiség mellett”. Biztatta őket, hogy ki-ki tekintse példaképének saját védőszentjét, igyekezzen követni tetteiben, gondolkodásában, és kérje ehhez a Szentlélek segítségét.
„Ha így tesznek, meg fogják tapasztalni a Szentlélek Úristen kegyelmét: egyszerűen könnyebb lesz a jót tenni, s a hitet megvallani.” Bolberitz Pál a kegyelem megtapasztalásáról ezt mondta: „Lábujjhegyen jön közénk az Isten, észre kell vennünk őt, és meg is kell cselekednünk azt, amit kíván, s ezáltal másokat is hozzá vonzunk majd.” Ebben az értelemben tette hozzá: a máltai lovag hivatásának beteljesedése, hogy jótettei által nyomot hagy a világban.
A szentmisén úgynevezett tiszteleti lovaggá avatták Károlyi Józsefet, Jankovich-Bésán Mihályt és ifj. Wettstein Jánost, kegyelmi dámává Pacsay-Tomassich Miklósné Szenthe Orsolyát, magisztrális lovaggá Maurer Pétert, valamint magisztrális dámává Visy Lászlóné Földváry Esztert. Ők a máltai rend azon osztályába nyertek felvételt, amelyben egyházi fogadalmat nem tesznek, de erkölcsi kötelességük, hogy kövessék a rend szellemiségét és szabályait. (A máltai kereszt nyolc ága például a nyolc boldogságot jelképezi.)
A szentmise után agapét tartottak a templomudvarban, és ugyanitt került sor a kilencvenkét éves Őrgróf Pallavicini Frigyes Sándor Mária Alfonz laudációjára, aki hetven éve tagja a máltai rendnek. Ez alkalomból Kállay Tamás mondott személyes szavakat az őrgróf történelmi eseményekben tanúsított helytállásáról, szolidaritásáról, és Szabadhegy Péter a Magyar Máltai Lovagok Szövetsége nevében Apor Vilmos arany emlékérmet adott át az ünnepeltnek.
*
Őrgróf Pallavicini Frigyes 1924. december 23-án született Budapesten, az Andrássy út 98.-ban. A II. világháború vége felé hagyta el az országot, utoljára még találkozott báró Apor Vilmos püspökkel, ő volt az utolsó személy, akitől elköszönt. A háború végén a milánói konzulátus felkérte arra, hogy képviselje az Olaszországba érkező magyar menekülteket. Ebben az időben a Magyar Vöröskereszt képviseletét is ellátta. Folyamatosan utazott München, Salzburg, Lindau és Milánó között, a menekülttáborokat látogatva. Az amerikai és az angol vöröskereszt révén élelmet szállítottak a táborlakóknak.
1956-ban a máltai lovagrend hívására testvérével a kőszegi határra ment, hogy fogadják a menekülteket, és gondoskodjanak ellátásukról, élelmezésükről. Szentgotthárdtól Sopronig iskolákban és pajtákban felépítették a menekülttáborláncot. Az élelmezés biztosításán kívül beszerezték a szükséges takarókat, matracokat, a csecsemőknek pelenkákat. Több mint negyven tábort hoztak létre és működtettek ebben az időben. 1957-ben félmillió gyermekbénulás elleni, úgynevezett Salk-szérumot hoztak be Magyarországra.
1958–1959-ben máltai lovagként segített kiépíteni az osztrák máltai segélyszervezet hálózatát, amelynek jelenleg is tagja. A rendszerváltozás tavaszán Kislángon felvette a kapcsolatot a Recsket is megjárt, sok év börtönre ítélt Tabódy István atyával, aki régi jó barátja volt. Vele együtt bekapcsolódott a máltai rend magyarországi visszatelepülésének folyamatába.
1990. június 7-én létrehozta a Magyar Máltai Lovagok Budavári Alapítványát azzal a céllal, hogy Magyarország és a Szuverén Máltai Lovagrend történelmi kapcsolatait helyreállítsa, támogassa és fejlessze, valamint székhelyet biztosítson a Magyar Máltai Lovagrend hazai diplomáciai képviselete és írásos értékei, dokumentumai számára.
Ez idő alatt folyamatosan szervezte a különböző segélyszállítmányokat kórházak, idősotthonok, szegények és rászorulók részére. Jelentős forrásokat mozgósított az ország első katolikus ifjúsági és felnőttképző intézményének felépítésére és elindítására. A huszonöt éve működő szombathelyi Martineum Felnőttképző Akadémia neki köszönheti a létét.
