Fotó: Kissimon István
Egy felhívásban arra kértem olvasóinkat, hogy segítsenek választ találni arra a kérdésre, vajon köttetett-e házasság az Új Ember segítségével. Karácsonyt követően naponta faggattam a szerkesztőség titkárnőit, hogy megtudjam, jelentkezett-e valaki e különös felhívásra. Kérdésemre mindennap ugyanazt a nemleges választ kaptam, s némi együtt érző biztatást, hogy ne adjam fel. Szürke januári péntek délután volt, már-már lemondtam arról, hogy kíváncsiságom valaha is kielégül, amikor valaki egy borítékot tett az asztalomra. A borítékból megható sorok és egy negyvennyolc évvel ezelőtt készült esküvői fénykép került elő. Néhány héttel később e-mailt kaptam, amelyben egy fiatal házaspár tudatta velem, hogy három évvel ezelőtt az Új Ember társkereső rovata révén találkoztak. Nem sokkal később érkezett egy harmadik levél is, amely egy negyvenegy évvel ezelőtt, szintén lapunk „segítségével” köttetett házasságról adott hírt. Lapzártánk előtt pedig különös szépségű és megható sorok érkeztek szerkesztőségünkbe. Az első levélíró házaspárt meglátogattuk otthonában. Többi levélírónk sorait és képeit is közöljük. Négy különböző történetet ismerhetünk meg, de mindet összeköti a csoda, a szeretet és a hála.
„Megértő szeretet” jeligére – Mária és László története
Vargáné Gál Mária vagyok – kezdődött a kézzel írott szép levél, amely január elején érkezett a szerkesztőségbe, és így folytatódott: – Vallásos családból származom, az Új Embert mindig megvettük. Én is előfizetője vagyok. Hallássérültként idegenkedtek tőlem az emberek, ezért arra gondoltam, hirdetést adok fel az Új Emberben, talán azon keresztül találok egy becsületes társat. Hirdetésem 1965-ben az újság karácsonyi számában jelent meg. Több mint tíz levelet kaptam. Néhány levélírónak válaszoltam. Utoljára Varga Lászlónak, egy bicskei fiúnak írtam, s az ő válasza éppen a születésnapomra érkezett meg. (…) Az esküvőnket, szentmisével egybekötve 1966. július 17-én tartottuk. (…) A szülővárosomban nem hitték el, hogy sikerülhet egy ilyen házasság. A férjemnek sok barátja volt, ők mind elváltak, csak mi maradtunk együtt. Ma is ugyanúgy szeretjük egymást, mint amikor megismerkedtünk. A szeretet nem múlt el, és mindenen átsegít bennünket – zárta sorait az akkor még számomra ismeretlen asszony. Még aznap válaszoltam neki, s egy hét múlva fotós kollégámmal meg is látogattuk a Bicskén élő házaspárt.
A takaros házban már vártak bennünket. Míg Marika néni sürgött-forgott körülöttünk a kínálnivalóval, Laci bácsi magához vette a szót, s belekezdett a mesébe illő történetbe. Komoly betegségei ellenére rendkívüli derűvel, jósággal és szeretettel beszélt.
– Egy baráti társaságban akadt a kezünkbe az Új Ember karácsonyi száma 1966 szilveszterén. A társkereső rovatot böngésztük, és a fiúkkal kitaláltuk, hogy írunk néhány lánynak. Én is megírtam a levelem, amelyet január 2-án fel is adtam.
Nem akartam, hogy otthon tudjanak erről a próbálkozásról, ezért a munkahelyemre, Tatabányára kértem a választ. A bányánál dolgoztam, ahol Záray Márta apja, Záray Lajos volt a főművezető. Egy nap odajött hozzám, és azt mondta: „Laci, magát két hete várja a portán egy levél.” Nagyon meglepődtem, már el is felejtettem, hogy választ várok. Elolvastam Marika levelét, Lajos bácsinak is megmutattam, nem tudtam, hogy mitévő legyek. Ő biztatott: utazzak el, ismerjem meg a lányt. Szó szerint azt mondta: egy misét megér.
Így történt, hogy március utolsó vasárnapján találkoztunk Marikával Csongrádon. Amikor az állomáson megláttam, még nem voltam biztos benne, hogy ő-e az. De átfutott az agyamon, hogy ha mégis, akkor komolyra veszem a dolgot, hiszen mindjárt megtetszett.
Itt, Csongrádon kötöttünk házasságot 1967. július 17-én. Az esküvő után megmutattam a képeket Lajos bácsinak, aki álmélkodva kérdezte: „Maguk templomban esküdtek?” Én pedig azt válaszoltam neki: „Igen, és nem szégyellem.” Érdekes, hogy ezután egészen máshogyan alakult a sorsom a munkahelyemen. Tisztelet övezett, amiért vállalni mertem a hitemet, a vallásomat – avatott be Laci bácsi a nem mindennapi házasság előzményeibe. S lassanként az addig jobbára hallgató Marika néni is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
Ő hétéves korában siketült meg egy gyermekkori agyhártyagyulladás következtében. Azóta nem hall semmit, szájról olvas, de beszélni megtanult. Varrónő volt, takarított bölcsődében, és ma is sokat dolgozik a kertben. Tevékeny asszony és mélyen hívő. Bevezetett bennünket a házba. Megmutatta, hogyan hallja, pontosabban látja, ha csengetnek. Amikor megszólal a csengő, az egész házban villogni kezd a lámpa. Az ébresztőóra ugyanilyen elv szerint működik. Kis házi oltárát is megcsodálhattuk, itt ráismertünk az Új Ember által küldött szentképekre is. Beszélgetésünk alatt időnként férje „tolmácsolt” köztünk. Minden mozdulatuk, gesztusuk arról árulkodott: szavak nélkül is értik egymást. Marika néni így idézte föl a megismerkedésüket:
– Templomban voltam azon a vasárnapon is, mise után mentem ki az állomásra Laciért. Nekem rögtön megtetszett, de a nagynénjeim azt mondták rá, hogy túl sovány, még az is lehet, hogy tüdőbajos. Az igaz, hogy akkoriban sokat dohányzott, de nem volt tüdőbeteg. Nekem tetszett, és ez volt a fő. Nem tudtunk gyakran találkozni, mert nagy volt a távolság Csongrád és Bicske között. De amikor csak tudott, jött. Gyorsan pörögtek az események. Szentháromság vasárnapján, a csongrádi búcsúkor tartottuk az eljegyzést. Az esküvő után idejöttünk lakni Bicskére. Sokat köszönhetek a férjem családjának. Én tanyasi lány voltam, és a betegségem után nem sokat foglalkoztak azzal, hogy fejlődjön a beszédkészségem. Édesapám odaveszett a háborúban, édesanyám egyedül nevelt fel. A testvérei segítették a tanyán. Rám már nem sok idejük maradt. Huszonöt éves voltam már, amikor feladtam azt a hirdetést, 1965 karácsonyán. Úgy éreztem, ez az utolsó esélyem, hogy férjhez mehessek. Amikor összekerültünk, szegényes volt a szókincsem. A férjem és a családja sokat segítettek, és én is megtettem mindent azért, hogy jobban beszélhessek. Sokat olvastam, ma is szeretek olvasni, a szókincsem fejlődésében az Új Ember lapnak is sokat köszönhetek. A lányunk, akit Máriának kereszteltünk 1968-ban született. Egy unokánk van, Olivér, aki másodikos gimnazista.
Közben előkerültek a régi fényképek is: házassági, eljegyzési, családi fotók, képek az unokáról. Laci bácsi is megmutatta a kincseit: egy lengyel lány levelét, akinek a taizéi találkozó idején szállást biztosítottak. Lám, még ilyen szolgálatra is nyitottak… Közösen olvastuk a rábafüzesi plébános kedves sorait is: felidéződött Laci bácsi gyerekkora, a Rábafüzesen töltött korai évek, az elsőáldozás emléke, a templom. S amíg hallgattam, figyeltem őket: körvonalazódni kezdett egy csodálatos megismerkedéssel induló, de mély küzdelmekkel is teletűzdelt élet. A fiatal házaspár hajdan nehezen jutott házhoz. Egy bácsit ápoltak érte. A teleknek sok viszontagságos év volt az ára. Aztán építkezni kezdtek. Megtudtam azt is, hogy a lányuk családján kívül csak egymásra számíthatnak. A családot sajnos nem kerülték el a halálos betegségek, tragédiák sem.
Talán kissé tapintatlan volt a kíváncsiságom, amikor feltettem a kérdést Laci bácsinak: vajon sohasem zavarta-e az, hogy a felesége nem hall. Ő azonban kizökkenthetetlen derűjével és egyszerű őszinteségével röviden így válaszolt: „Nem.” Majd elgondolkodva hozzátette: „Még régen, fiatalkorunkban, amikor este sétálni mentünk, nem tudtunk beszélgetni. Marikám ugyanis sötétben nem tud szájról olvasni.” Majd kópé módon, bujkáló mosollyal a szája szögletében megtoldotta ezzel: „De beszélni sötétben is tudott, és tud ma is…” – Jót nevettünk, s miközben néztem őket, az jutott eszembe, hogy minden házassági válságban lévő párt el kellene küldeni egy napra ide, Bicskére, ebbe a házba, terápiára.
– Nem bántam meg, hogy őt választottam – zárta le Laci bácsi a beszélgetést, majd így folytatta. – Igaz, nem tagadjuk, tányércsörrenés nélkül nincs házasság, de megfogadtam apám intelmét, amely így szólt: „Soha ne feküdjetek le úgy, hogy nem vagytok rendben egymással.” – Fontos, hogy mindig meg tudjunk bocsátani egymásnak – tette hozzá Marika néni is őszinte meggyőződéssel. – S hogy a fentieken kívül van-e még valami, ami a hosszú és szép házasság titka lehet? Kérdésemre csillogó, szinte gyermeki örömmel egyszerre adták a feleletet: „Minden este és reggel megöleljük egymást. Ma is együtt alszunk. Egymást ölelve térünk nyugovóra, és egymást ölelve ébredünk. A fiatalkori szerelem már elmúlt, de a szeretet ma is tart.”
„Boldogságra születtünk!” jeligére – Csilla és Sándor története
Nagyon megörültünk, amikor az Új Ember meghirdette pályázatát, miszerint keresik azokat a házasokat, akik az újság apróhirdetési rovatán keresztül ismerték meg egymást. Mi ilyen fiatal házasok vagyunk.
„Boldogságra születtünk.” Ez volt az a jelige, amely által megismertük egymást 2011 őszén. Érdekes, hogy az internet és a partik világa helyett egy újsághirdetés hozott össze minket. És persze a hit és az imádság ereje, hiszen csodába illő a történetünk, amit most megoszthatunk Önökkel.
Csilla: „Azért döntöttem úgy, hogy az Új Emberben adom fel a hirdetésemet, mert hittem, hogy egy katolikus újság hasábjain hasonló értékrendű párra találhatok. A „Boldogságra születtünk!” jeligét választottam. Ez a mondat Kerényi Lajos piarista atya egyik könyvének a címe is. Lajos atyát évek óta ismertem az egerszalóki ifjúsági találkozókról, majd a hittanjára is jártam a budapesti Szent Kereszt-templom plébániáján. Lajos atya volt az is, aki két évvel később összeadott minket. A hirdetés megjelenését követően több levelet is kaptam, melyek között ott lapult a majdani férjemé is.
Mindketten vallásos családban születtünk, én tagja voltam Bíró László püspök atya ifjúsági közösségének, a csütörtöki csoportnak is. Mint később kiderült, a „Csücsopon” a majdani férjem is megfordult, aki már ott is nézegetett engem. Derültünk is később, amikor ez szóba került első találkozásaink egyikén.
Még van egy történetünk, ami ide kapcsolódik. Megismerkedésünkkel egy időben a férjem édesanyja zarándokúton járt Olaszországban. Pio atyához imádkozott fia boldogságáért, s eközben rózsaillatot is érzett. Hazajövetelekor ő már várta a csodát. Néhány hónappal később egy este elmesélte ezt nekünk, és én akkor értettem meg a szentek, köztük Pio atya közbenjáró erejét, hiszen ez a mi csodánk volt. Ezek szerint mi az Új Ember mellett Pio atya házaspárja is vagyunk.
2012 pünkösdjén ünnepeltük az eljegyzésünket, 2013 pünkösdjén szentségi házasságot kötöttünk, 2014-ben pedig megszületett a gyermekünk, Kristóf, aki most töltötte be ötödik hónapját.
Ezúton is köszönjük az Új Ember szerkesztőségének, hogy lehetőséget kaptunk, és üzenjük a fiataloknak, hogy a Jóisten az Új Ember hasábjain keresztül is segít minket, de az első lépést néha magunknak kell megtennünk. Kívánjuk, hogy sok katolikus házasság szülessen a jövőben is az újság által.
(Hegedüsné dr. Záborszky Csilla és Hegedüs Sándor, Érd)
„Nem dohányzunk” jeligére – Mária és István története
Az Új Ember újságnak rendszeres olvasói voltunk a szüleimmel együtt. 1972 decemberében a Házasság rovatban olvastam egy hirdetést „Nem dohányzunk” jeligére, amelyre válaszoltam.
Soha máskor nem írtam házassági hirdetésre, de akkor valahogy úgy éreztem, meg kell tennem. Isteni sugallat volt ez, s hamarosan ki is derült, hogy a Jóisten a hirdetés feladóját szánta házastársamnak. Ő még abban az évben, december 26-án személyesen el is jött bemutatkozni. A megismerkedésből házasság lett. Szentségi házasságunkat 1974. január 12-én kötöttük.
A székesfehérvári Szent Kristóf-templomban Brajnovits Ferenc plébános esketett bennünket. Két gyermekünk van, Gabriella és István. A lányunk francia nyelvtanár a székesfehérvári ciszterci gimnáziumban, a fiunk közgazdász, és a polgármesteri hivatalban dolgozik. Római katolikus vallásunkat mi is és gyermekeink is gyakoroljuk, s eszerint éljük az életünket. Az Új Ember újságnak a mai napig rendszeres olvasói vagyunk. Napi imáinkban megköszönjük Istennek életünket, házasságunkat és gyermekeinket. Idén ünnepeltük a negyvenegyedik házassági évfordulónkat.
(Horváth Istvánné, Györök Mária és Horváth István, Székesfehérvár)
Tamásom emlékére – Nóra és Tamás története
Tizenöt éves lányommal 1997 novemberében Szombathelyre utaztam a szüleimhez. Hétvége lévén vettem egy Új Embert, s azt olvasgattam. Ekkor már négy éve özvegy voltam, így a házassági hirdetéseket is meg szoktam nézni, mert többször gondoltam arra, hogy jó lenne újra társra találni. Mivel állás, lakás, iskola Győrhöz kötött, ezért hamar feltűnt annak az ötvenéves győri mérnöknek a hirdetése, aki feleséget keresett negyvenöt éves korig. Az időkorlátba még „belefértem”, így – miután gyermekemmel is egyeztettem – elhatároztam, hogy mindenképpen írni fogok. (A levél még most is megvan.) Kármelita lelkiatyám is biztatott, és várta a fejleményeket.
Két héttel később – épp szülői értekezletről hazaérve – megcsörrent a telefon. Ő volt az. Bemutatkozott, majd elmondta, hogy ő is özvegy, és gyermeke sajnos nem született a házasságából. Két nappal ezután találkoztunk. Vegyészmérnök és matematika–fizika szakos tanár volt, így beszédtémánk bőven akadt. S hamar leszögeztük, hogy szerencsére egyikünk sem dohányzik (ez fontos volt mindegyikünknek). A kölcsönös szimpátia okán két-három naponta találkoztunk, s karácsony után bemutattam a szüleimnek is. Ő pedig szilveszterkor vitt el bemutatni a barátaihoz. Újév napján éreztük először, hogy ez sokkal több, mint kölcsönös szimpátia – ez már szerelem! Tamás volt, aki a házasságot először említette. Többen mondták, hogy ezt azért jól gondoljam meg egy kamasz gyermekkel.
Egy január végi délelőttön elsétáltam a székesegyházba, s az akkor nemrég boldoggá avatott Apor Vilmos püspök szarkofágjánál arra kértem őt, aki 1945-ben annyi asszonyra, lányra vigyázott a püspökvár pincéjében, hogy jó döntést hozhassak.
Azután elérkezett 2013. augusztus 12-e, amikor újra egyedül maradtam…
Amikor a sírhalmot a rengeteg virág elborította, az őt temető atya odajött hozzám, megszorította a kezem, és azt mondta: „Köszönöm, hogy én temethettem el Tamást, és én mondhattam a gyászmisét, mert tíz éve, amióta pap vagyok, még sohasem láttam ennyi szépen imádkozó embert se temetésen, se gyászmisén.” E szavak szóltak Tamás nemes lelkéről, s nekem nagy vigasztalást nyújtott ez a gyászban, és a mai napig erősíti a hitemet.
(Gyarmati Nóra, Győr)
