„Minek ölre menni, kezdjetek szeretni”
Fotó: Kissimon István

 

Hogyan lehet kezelni egy-egy vitahelyzetet?
– Természetesen nem csak szavakkal. Egy kedves gesztus, egy simogatás is oldó hatású lehet. A két fél közötti különbségekből adódó feszültségre egyszerű példa lehet, ha az egyik úgynevezett származási család inkább olaszos, „ami a szívén, az a száján” típus, a másik pedig visszafogottabb, távolságtartóbb. Ezekben az esetekben nem arról van szó, hogy az egyik minta jobb vagy rosszabb a másiknál; a fiatal párnak egyszerűen meg kell tanulnia „összefésülni a különbségeket”, és kialakítani a közös nyelvet. Számos feszültség és félreértés adódhat abból, hogy a temperamentumosabb személy kifejezi az érzelmeit, a másik azonban nem viszonozza ezt. Ilyenkor a pár szókimondóbb tagja esetleg azt éli meg: „Engem nem szeret, elutasít a társam.” A gyors következtetések helyett inkább meg kell ismernünk, és el kell fogadnunk a másik stílusát, működését.

Miért félünk az ellentétektől a házasságunkban?
– Alapvetően mindenki fél a konfliktusoktól, a feszültségektől – nevezhetjük így: az összecsiszolódástól. Meg kell tanulni azt, hogy olykor az egyik vagy a másik félnek engednie kell, és vannak olyan helyzetek is, amelyekben meg kell találni a közös nézőpontot, a mindkét fél számára elfogadható megoldást. A válások magas aránya egész Európában azzal függ össze, hogy a házasfelek közti feszültséget rendellenességnek, „válóoknak” élik meg a párok. Az összetűzéseikből arra következtetnek, hogy nem összeillők, így legjobb, ha külön folytatják az életüket. A másik leggyakoribb válóok, hogy az egyéni érdek megelőzi a közös célokat. Az egyházi esküvőt alapvetően az különbözteti meg a polgári házasságtól, hogy az előbbiben a felek arra tesznek ígéretet: holtomiglan-holtodiglan együtt maradnak. Emiatt még mélyebben megélik az életre szóló összetartozásukat, azt, hogy fontos együtt maradniuk, egyezségre jutniuk, konfliktusmentesen élniük. Ez valóban jó cél, ugyanakkor az életre szóló elköteleződéstől olykor még ijesztőbb lehet a felek számára a férfi és női mivoltukkal összefüggő különbözőségük.

Igaz a mondás, hogy „similis simili gaudet”, azaz a hasonló a hasonlóval „jobban kijön”?
– Ha két embernek azonos az értékrendje, a világnézete, akkor kevesebb konfliktussal élik a mindennapjaikat. Igaz a „hasonló hasonlót vonz” mondás, de nem kell megijedni a súrlódásoktól sem, mert azok érlelik a kapcsolatot. Nehéz helyzetekben a közösen megtalált megoldás összetartó erővé tud válni. Egyszerű példa lehet erre a családon belüli feladatmegosztás kialakítása. Ha egy pár a hagyományos férfi-női szerepek helyett másképp osztozik a feladatokon, az csak konfliktusok árán alakulhat ki. Ám a konfliktus sikeres feloldása boldogító és felszabadító az egész családra nézve.

Mi a házastársi konfliktusok leggyakoribb oka?
– Nem lehet eleget beszélni erről: a nem elegendő mennyiségű és minőségű kommunikáció. Az a téves elképzelés, mely szerint a problémákat nem megbeszélni kell, hanem „elnyelni”, hosszú távon hátráltatja a boldog családi együttélést. A problémákra a közös megoldást csak akkor tudjuk kidolgozni, ha kommunikálunk egymással, ha megpróbáljuk megfogalmazni az érzéseinket. A kérdéses pontokon fontos közös döntésre jutni, így nem alakulnak ki felesleges félreértések, eltávolodások. Ha például egy dolgozó nőnek hétvégi munkája van, ezt meg kell beszélnie a férjével. Fontos, hogy megkérje őt, vállaljon most nagyobb részt a gyerekek gondozásából és az egyéb teendőkből. Tapasztalataim szerint a legtöbbször azon „véreznek el” a kapcsolatok, hogy a házastársak nem beszélnek eleget egymással. Gyakori hiba az is, hogy azt feltételezzük, nem kell kimondanunk, amit érzünk, mert azt a másik úgyis tudja, pedig a párunk nem „gondolatolvasó”…

Meg lehet határozni, körülbelül mennyit kellene beszélgetniük a házastársaknak ahhoz, hogy gördülékenyen működjön a kapcsolatuk?
– A házastársak közötti beszélgetés nem pusztán kommunikáció, hanem egy kulcsfontosságú „kapcsolati ragasztó”. Nem céltalan locsogásról van szó, hanem a mindennapi életünkről való egyeztetésről. Egyre gyakrabban találkozunk szakemberként azzal a jelenséggel, hogy az emberek nem rendelkeznek megfelelő beszédkészséggel: nem tudják kellő árnyaltsággal megfogalmazni, mi a problémájuk, mit éreznek, gondolnak. Ezt a készséget – az anyanyelvet – a családban sajátítjuk (vagy nem sajátítjuk) el. Egyszer egy baráti társaságban megkérdeztük, hogy mennyit beszélgetnek egymással a házastársak. Heti egy-két óra volt a válasz. Pedig naponta legalább fél-egy órát kellene arra szánni, hogy a férj és feleség meghallgassa egymást, megosszák élményeiket, egyeztessenek a feladataikról. Hallottam olyan házastársi szerepmegosztásról, amelyben a gyerekekhez kapcsolódó minden feladat a feleség dolga, a pénzkeresés pedig kizárólag a férjé, s a két fél nem is igazán egyeztet ezekkel kapcsolatban. Nagyon szomorú ez, és nemcsak azért, mert elavult ez a szemlélet, hanem mert a beszélgetés hiánya miatt a házaspár mindkét tagja magára marad a feladataival és a gondjaival.

Sztereotípia csupán, hogy a férfiak nem vagy nehezen kommunikálnak? „Elvárható” ugyanolyan szintű beszédkészség mindkét féltől?
– A férfi és a női szocializáció valóban különbözik egymástól. A kislányoknak megengedik, hogy kifejezzék az érzelmeiket, a kisfiúk esetében ugyanez inkább „ciki”. Ha például megüti magát egy fiúgyermek, azt mondják a felnőttek: „Katona dolog, kisfiam, csak a lányok sírnak.” A statisztikák szerint stresszhelyzetben a férfiaknál – a gyermekkori tapasztalatokból fakadóan – testi, a nőknél pszichés megbetegedések jelentkeznek. Ennek oldása miatt is kiemelten fontosnak tartom a kommunikációs készségekben való fejlődést. Ez a kérdés egyébként a következő nemzedékeket is érinti, mivel az online társalgás, az írásbeli tesztvizsga – és még sorolhatnánk – mind visszaszorítja az élő beszélgetés gyakorlását.

Melyek a leggyakoribb stressz okozta, szomatikus megbetegedések?
– Vezetnek a szív- és érrendszeri betegségek (magas vérnyomás, infarktus), amelyek belső feszültséggel, az érzelmek és indulatok elfojtásával hozhatók összefüggésbe, de az alvászavar és a gyomorproblémák is idetartoznak. Keresztény családokban különösen jellemző az a felfogás, hogy „nem szabad haragudnom, dühösnek lennem”, mert az bűn. Ehelyett azt kellene megtanulnunk, hogy felismerjük az érzéseinket, és megpróbáljuk kezelni azokat.

Hogyan fogalmazhatjuk meg jól a házastársunknak kéréseinket, prob­lémáinkat?
– A legfontosabb, hogy a „te-típusú” nyelvezet helyett alkalmazzuk az „én-típusú” kommunikációt. Ez azt jelenti, hogy azt közlöm, mi van velem: „nagyon fáradt vagyok, szeretném, ha elvinnéd a gyerekeket az óvodába” ahelyett, hogy azt mondanám: „már megint milyen figyelmetlen vagy, hogy nem veszed észre, mennyi dolgom van”.

Mária és József annak idején nem beszélték meg, hogy menjenek-e Egyiptomba vagy sem.
– Valóban nem lehet és nem is kell mindig mindent megbeszélni, és ha nem látunk tisztán egy-egy helyzetet, akkor is bíznunk kell a másikban. A pszichológia nyelvére lefordítva: alapvető emberi igény, hogy legyen ráhatásunk, kontrollunk egy-egy élethelyzet felett; de az érett személyiségnek ugyanilyen fontos ismérve az is, hogy ezt a kontrollt ki is tudja engedni a kezéből. A házaspár mindkét tagjának meg kell élnie, hogy hatással van a család életének alakulására, és ugyanígy képesnek kell lennie arra is, hogy ráhagyatkozzon a másikra – és nem utolsósorban Istenre. Gyakran tapasztalom kisgyerekekkel otthon lévő édesanyáknál, hogy nagyon tevékenyek, gyakorlatiasak, rátermettek, de amikor a férjük mesél valamit, akkor a leglényegtelenebb részletkérdésben is kijavítják a párjukat, akár nagyobb társaság előtt is. Ezáltal azt érzékeltetik a másikkal, hogy ő nem jól tud valamit. Több gyerek nevelése óhatatlanul tevékennyé és pontossá teszi a nőket, de vigyázni kell arra, hogy ez ne forduljon át a férj folyamatos helyreigazításába. A kompetens kommunikációban úgy fejezzük ki magunkat, hogy közben a kapcsolat létét tartjuk a legfontosabbnak. Abból tudhatjuk, hogy jól közöltük a mondandónkat, hogy a másiknak utána van kedve szóba állni velünk. Ha pedig úgy érezzük, hogy épp nem tudjuk megfelelő hangnemben kifejezni, amit gondolunk, akkor érdemes későbbre halasztani a kommunikációt. Én úgy gondolom, hogy e tekintetben a pszichológia és a kereszténység nagyjából ugyanazt az álláspontot képviseli.

Tanulható a kompetens kommunikáció?
– Fontos, hogy ne csak az igényeinket fejezzük ki, hanem észrevegyük azt is, ami tetszik a másikban. Ez szintén egyfajta „ragasztója” lehet a kapcsolatnak. A konfliktusoktól nem szabad félni, mert nem azt jelentik, hogy két ember rossz, vagy hogy a házasságuk rossz, csupán azt jelzik, hogy egy adott pillanatban ketten kétfélét gondolnak. Ennek elfogadásában segít a pszichológia egyik új irányzata, az úgynevezett mindfulness – magyarul tudatos jelenlét –, amelyet egy egyszerű példával szemléltethetünk: ha a férfi és a nő azon tanakodnak, hogy menjenek-e moziba vagy sem, akkor az nem több ennél a konkrét kérdésnél. Azaz, ha az egyik félnek épp nincs kedve elmenni otthonról, az nem jelenti azt, hogy nem szereti a másikat. A dolgokat meg kell próbálni a jelenben kezelni, nem pedig a múlton rágódni, vagy a jövőn aggódni. Ez segít lehorgonyozni a valóságnál.

Ennyi odafigyelés és áldozat mellett is megéri házassági kötelékben élni?
– A jó házasságnak a kutatások szerint egészségvédő hatása van. Jó házasságnak hívjuk azt a kapcsolatot, amelyben a megkérdezett felek mindketten azt mondják, hogy a házassági stressz értéke alacsony. Ha a felek hagyják egymást szabadon élni, érzelmi biztonságra lelnek, ami védettséget jelent a külső stesszorokkal szemben is. Kimutatható az is, hogy a jó kötelékben élők hosszabb ideig élnek, a súlyos megbetegedések aránya is alacsonyabb a körükben, illetve nagyobb anyagi biztonság jellemzi őket. Mindez persze igyekezetet, elkötelezettséget, leleményességet és optimizmust igényel mindkét fél részéről. De minden erőfeszítés ellenére is megéri házasságban élni. Számos pszichológiai kutatás – és a népmesei példák tanúsága – szerint egyébként éppen az erőfeszítéseink eredményeként kiérdemelt „jutalomtól” érezzük igazán boldognak magunkat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..