A kerületi parancsnok először egy búcsúztatóra gondolt. Talán a laktanya nagyobbik szertára meg is felelt volna. Ragaszkodtam a gyászmiséhez, hiszen a fiúk már ismert helyre jönnek. Visszatérnek a templomba. Van köztük, aki évtizedek alatt egyszer sem, most meg egy hónap alatt többször is. Ismerős a pap arca. A családot alig lehetett megtalálni. Az apa el sem jött, a kisírt szemű barátnőt saját apja kíséri. Még reverendában mondok pár mondatot a rájuk váró történésről. Gyász is, meg mise is. Vajon mit válthat ki belőlük, ha ezt a két szót együtt hallják? A kiosztott miseszöveghez nem nyúlnak hozzá. Ami most betölti a szemet-lelket, ahhoz nem a nyomtatott betű kell.
Minden porcikájukkal felveszik, szinte beszívják. Mit csinál, mit mond ez a pap? Hiszi, amit mond? Nem valami betanult, kötelező szövege van? A halk válaszokból régi hittanórák, ministrálások emléke szűrődik át. Minden itt lévőt foglalkoztató kérdések: Miért kellett!? Miért pont ő!? És miért ilyen fiatalon?! Talán én is lehettem volna, vagy az enyéim közül valaki… Ki követi elsőként a jelenlévők közül? Kopogó kérdések. Ha magunk maradunk velük, a hideg semmi visszhangzik belőlük. Szeretet az Isten: ez ad választ. Olyan igazságot tár elénk, amely kortól, rangtól, beosztástól függetlenül érvényes. Mindenkinek szól, és mindenkit megérint. A szeretetben erő és akarat van. Távol áll tőle, ami határozatlan, a lagymatagság. Közel van, mint a hazaszeretet, a családunk szeretete. Szüleink és gyermekeink képét vetíti a monitorra. A szeretet: motor. A ránk bízott feladat, az elemekkel folytatott harc és a katasztrófákon felülkerekedés motorja: a szeretet. A fiatal bajtárs él: az életből átment az Életbe.
Titok ez. A hétköznapok titka. Misztérium. Csakúgy, mint a boldogságmondások. A tűrhetetlenre, az elviselhetetlenre és az érthetetlenre annak az Istennek van válasza, aki úgy rendeli boldognak az embert, hogy önmagával fizet érte. Ki mondaná a sírástól kidörzsölt szemeket boldognak azzal a távolsággal, hogy majd megvigasztalják őket? Egyszer felszáradnak a könnyek, amelyek láttán most azt kérdezzük: tényleg boldogok? De a mélyére ásva azok az igazi boldogtalanok, akiket nem vigasztal meg senki. Akiknek kisírt és könnyes marad a szemük. Akiknek nem szorítják meg a vállát. Titok az élet, titok a rossz is, de a rossz feloldása – a megváltás is. Jézus Krisztus Atyja mindannyiunk Istene.
A parancsnok felidézi a fiatal tűzoltó emlékét. Imádságpatakként csobognak a taizéi dallamok, miközben a fehér virágszálak összefogódznak a sisak alatt.
Csendes, bajtársi közösség lép ki a templomból. Köszönik a… mit is? Mielőtt beszállnak a hatalmas piros kocsikba, a kertkapu előtt néhányan megtörlik a szemüket. Pedig e nyári délelőttön nem gomolygott füst a Lehel téren…
A szerző plébános
