A szélsőséges álláspontra helyezkedő egyének és csoportok tevékenységét nevezzük végletességnek. Szélsőséges módszereket – akár erőszakot is – alkalmaznak, hogy előmozdítsák a tanaiknak meghódoló engedelmességet. Sajnos nem mindenki éli meg Isten nevét a békesség hívószavaként. Napjainkban növekszik azok száma, akik Isten nevét kiáltva gyilkolásra vagy pusztításra is készek. Nyilvánvalóan nem a vallás az erőszak valódi oka, az inkább magyarázatul és mentségül szolgál eltérő álláspontok igazolására, vagy pedig az együttélés során felmerülő igazságtalanságok és hibák megbélyegzésére. Sűrűn érkeznek hírek vallásközi feszültségekről, keresztények elleni erőszakról. Számos muzulmán ország és vidék a saria (az iszlám jog) olyan értelmezését vezeti be, hogy az egyúttal polgári törvény is, amely tehát nem csak a muzulmánokra vonatkozik. Az ilyen helyeken a politikai életben növekszenek olyan fanatikus és szélsőséges csoportok, ahol az állami erőszak gyakorlatilag intézményessé vált, és könnyűszerrel olyan ideológiák szentesítik, amelyek bárkinek az életét semmibe veszik, aki nem „egy közülük”. Fundamentalista csoportok szektás erőszaka gyakran számíthat helyi politikai tekintélyek cinkos elnézésére és tunyaságára. Megrendítőek az olyan esetek, mint például egy fiatal újságíró halálra ítélése Szaúd-Arábiában, aki kereszténnyé vált, és a vétke az volt, hogy Bibliát birtokolt; vagy egy iraki fiatal története, akit apja és bátyjai öltek meg, mert látták egy brit katonával beszélgetni (a gyilkosság jogosságát abban vélték felfedezni, hogy menteniük kell a család becsületét). A fundamentalizmus és a végletesség növekedésének számos egyéb példáját is idézhetnénk, hogy megvilágítsuk e súlyos helyzetet. Arról is tanúskodik a történelem, hogy a fundamentalizmus és a végletesség sokkal erősebben nőnek, amikor csupán fegyveres erővel küzdünk ellenük. A terror elleni háború, egyik népnek egy másik ellen érvényesített hatalma hatálytalanítja a párbeszédre irányuló törekvéseket, és ezért bőszíti és nagymértékben megerősíti azokat a szélsőséges mozgalmakat, amelyek leküzdésére elkezdtük. Például a palesztin-izraeli konfliktus következményeként napról napra több arab áll készen az öngyilkos merényletre, és erre főként az ellenük gyakorolt erőszak ösztönzi őket. A kölcsönös erőszak évei, a kudarc abban, hogy keresztülvigyék az elért megállapodásokat: mindez nem békét hozott, csupán bánatot és halált termett. Szerencsére vannak olyan csoportok is, amelyek viszályokkal teli térségekben is párbeszédre és kölcsönös megbecsülésre alapozott békére törekszenek. Támogassuk ezeket a békéhez vezető utakat imánkkal is! Nemegyszer sajnos mi, keresztények is fundamentalista és türelmetlen magatartásokba bukunk. Amikor többségben voltunk, nem mindig tartottuk tiszteletben a más hitűek jogait. Az is igaz, hogy nem mindig látjuk szívesen és védjük meg a bevándorlót, a más kultúrához vagy valláshoz tartozó személyt. Gyakran lenézzük a miénktől különböző gondolkodásmódokat. A hatalom elfelejtette velünk Jézus hatalomtól meg nem mérgezett és békéltető stílusát: ő a hatalmat és igazságtalanságot legyőzte a szeretettel, amely keresztre feszíttette magát. Mesterünket akarjuk követni, aki arra tanított, hogy szeressük ellenségünket, és tartsuk oda a másik arcunkat, mert valamennyien egyazon Atya gyermekei vagyunk, „aki felkelti napját a rosszakra és a jókra egyaránt” (Mt 5,45). Győzzön világunkban a megértés a szembenálláson! Legyünk képesek olyan béke építésére, amely tiszteleten, türelmességen és párbeszéden alapul! Mint az imaapostolság tagjai, ápoljuk a nyitottságot és tiszteletet azok iránt, akik másként gondolkodnak, ezért imádkozzunk, és olyan világ felé tartsunk, amelyben mindenki méltósággal élhet! Imádkozzunk tehát, „hogy a fundamentalizmusra és végletességre törő minden hajlandóságot ellensúlyozzon a valamennyi hívő közötti kitartó tisztelet, türelem és párbeszéd”! Az áprilisi missziós imaszándék az üldözött keresztényekre irányítja figyelmünket. Indiában a keresztények kisebbségi csoportokat alkotnak a társadalomban; országos szinten a népesség két százalékát teszik ki. Az egyház által végzett munka – nevezetesen nevelési intézményekben és a legszegényebbek megsegítésében – sok gyűlölettel és erőszakkal találkozik. Szemben az így elszenvedett üldözéssel, a keresztények rákérdeztek az ellenséges szembenállás okaira, hiszen kevesen vannak, és hatalmuk is csekély. Világos, hogy mi az ok. Arra irányuló erőfeszítéseik, hogy az örömhírt azoknak hirdessék, akik a társadalom peremén élnek, és hogy az ő jogos követeléseiket támogassák, szemben állnak azoknak az érdekeivel, akik kizsákmányolják őket, és úgy látják, megfosztják őket egy olyan embercsoporttól, amely visszaéléseikhez tehetetlen engedékenységgel viszonyul. Továbbá (és ez még komolyabban esik latba) a követelések olyan súlyos igazságtalanságokat érintő változást céloznak meg, amelyeknek gyökerei több évezredes múltba nyúlnak vissza. Az evangéliumi tanítás célja, hogy kovászt élesszen a tésztában: új kultúramodellt és együttélést teremtsen, és közben semmit se romboljon le a helyi hagyományok roppant gazdagságából. Minden kultúrában arra hivatott az evangélium, hogy mindenki számára lehetővé tegye a részesedést Isten gyermekeinek életében; márpedig ez ellenállásba ütközik a fanatikus fundamentalista csoportokban. Az egyház tovább dolgozik azon, hogy emberségessé tegye azok életét, akiket a kasztrendszer kizár, segíti őket, hogy jogaikat tudatosítsák. Sorsuk az, hogy üldözik és meggyilkolják, felforgatással és India vallási önazonosságának támadásával vádolják őket. Ez a vád úgy hangzik, mint azok a politikai-vallási okoskodások, amelyeket kétezer éve azért szedtek elő, hogy Jézust halálra adják. Más módjai is vannak, hogy üldözzék azokat, akik megvallják hitüket; kevésbé láthatók, kevésbé erőszakosak, de korlátozzák a hit szabad kifejezését. Gondoljunk a gyakorló keresztények nehézségeire, amelyeket olyan modern társadalmakban tapasztalnak, amelyekre a szekularizmus erősen rányomja bélyegét. Példaként lássuk egy szerzetesnő tanúságát, aki Kanadában fiatalok eucharisztikus mozgalmával foglalkozik. Mindennapos dolgok ezek, nem tűnnek végzetesnek; de a gondok valójában így kezdődnek. „Múlt csütörtökön találkozót tartottam 14 és 30 év közötti fiataloknak. Bevezetésként Szent Pálról beszéltünk, és érintettük az akkori keresztények üldözését. Aztán elkezdtünk beszélgetni a jelenről. Nagyon komoly megosztásra került sor, saját tapasztalataikat vették szemügyre. Elmondták, hogyan élnek manapság az üldözés légkörében. Bizonyos társadalmi összefüggésekben már tilos nyilvánosan felállítani vallásos képeket, festményeket, kereszteket; hasonlóképpen az Egyesült Államokból és Európából származó hírekben halljuk a karácsonyfák kitiltását. Arról is beszéltek, hogyan bírálják és ítélik el őket társaik, olykor nem is köszöntik, sőt sértegetik őket. Ezt lehet tapasztalni iskolában és egyetemen, maguktól a tanároktól is, akik olykor nevetnek és gúnyolódnak a valláson. Fiatalok, akik hisznek, és hitüket gyakorolják, sértegetéseket szenvednek el, de nem tudnak sokat tenni, és ettől szenvednek.” Imádkozzunk, „hogy az evangélium miatt üldözött keresztények a Szentlélek éltető erejével kitartsanak az Istennek az egész emberiség iránti szeretetét tükröző tanúságtételben”.
