Tűnődés a hétről: Erőszak

Tüntetések követik egymást, rendszerint nem politikai megfontolásból, hanem azért, mert egyre nehezebb a megélhetés, mind többen sodródnak a reménytelenségbe. Miközben „fent” elégedetten nyugtázzák az új és új megszorításokért bezsebelt dicséreteket, „lent” ellehetetlenülnek az emberek, s növekszik bennük a harag és az elkeseredés. Csak egy réteg igyekszik higgadtan, példamutatóan végezni munkáját: a pedagógusok. Pedig bőven lenne okuk lázadni, utcára vonulni. A Szeged című lapban Maróti Egon szokásos Tollhegy rovatában találóan jellemzi helyzetüket: „A mai pedagógust hasonló hivatalos megbecsülés övezi, mint névadóját, az egykori római rabszolgát, aki gazdájának, a dúsgazdag nagyúrnak csemetéjét kíséri tanítójához, majd hazafelé.” Félek, ezen a helyzeten aligha változtat például az az elképzelés, amely szerint szétválasztanák az alkalmasakat az alkalmatlanoktól, s az utóbbiakat eltanácsolnák. Nem tudom ugyanis, ki hivatott eldönteni ezt, s hogy valóban csak a rátermettség befolyásolja-e a döntéshozókat, vagy netán személyes indokok vezérlik őket. Ez azonban még csak forrásban lévő tervezet. A száraz tény: a pedagógus ma is a nemzet napszámosa. Ismét Maróti Egont idézem: „Senki sem abban a hitben választja a pedagóguspályát, hogy majd meggazdagszik. De hogy még verést is kaphat érte?” Mindenki láthatta a tanárverések sokkoló képeit, s elgondolkodhat, mi lesz a gyerekemmel, ha az iskolában is elharapódzik az erőszak, s nem tekintélytiszteletet tanulnak, hanem durvaságot és fékevesztett erőszakot tapasztalnak. Kosztolányi egyik legszebb regényében, az Aranysárkányban Novák Antalt, a tanár urat (akkor még a tanár úr volt!) megverik diákjai, mert egyiküket megbuktatta. Belehalt szégyenébe. Nem ártana erre is gondolni, miközben az illetékesek azt hangoztatják, nem állnak rendelkezésükre a fegyelmezés megfelelő eszközei. És ez még csak a jobbik eset, olyanra is emlékezhetünk, hogy az iskola vezetője szemrebbenés nélkül jelentette ki: a megvert tanár volt a hibás, nem megverője, akinek tettét társai zajos tetszéssel fogadták. Az én időmben a pedagógusok ugyanolyan gyalázatos fizetéseket kaptak, mint manapság. De élt köztünk a szolidaritás, amely sokszor mentsváruk volt. De él-e még? Vagy ezt is szétzúzta a társadalmi környezet? Vagy némelyek azt gondolják szolidaritásnak, hogy a kirívó durvaságokat a szőnyeg alá söprik, és feltárójára néznek ferde szemmel? „Még mindig ott tartunk ‒ megint az idézett szerző egyik aforizmáját idézem ‒, hogy nem az a rossz fiú, aki törvénysértést követ el, hanem aki ezt szóvá teszi.” Azok, akik programjukkal és a jövőről kialakított elképzelésükről győzik meg választóikat, nem feledkezhetnek meg arról sem, hogy sikeres működésük esetén a fiatalok példaképei lesznek, lehetnek. Úgy kell beszélniük, hogy az értékeket képviseljék. Ezeknek az értékeknek egyik fontos eleme a nyelv és a gondolkodás, melyet a pedagógusok fáradságos tevékenységükkel fejlesztenek. Közvetve tehát a szavak és a józan mondatok az ő megbecsülésüket is szolgálják, s ezzel az egész társadalom értékközpontúságát gazdagítják.