Ám még ezek elemzése sem egységes: Romain Rolland, a jeles író, aki könyvet írt a zeneszerzőről, meglehetősen lekicsinylő véleményt fogalmazott meg a Messiásról, amely pedig talán a legismertebb és legkedveltebb vallásos tárgyú műve Händelnek, benne a mindenki számára életre szóló élményt jelentő Allelujával. Hangszeres műveinek megítélése sem egységes: remek orgonaversenyeit olaszosnak nevezik szigorú méltatók, és concerto grossóit is megrostálnák némelyek. Händel impulzív, dühkitöréseiről nevezetes ember volt, gyakran különbözött össze énekeseivel és a hangversenyrendezőkkel. Néha mélybe zuhant, onnan küzdötte föl magát bámulatos erővel és kitartással. Volt egyéniségében az ószövetségi próféták eltökélt küldetéstudatából, talán azért dolgozta föl akkora beleérzéssel a Biblia történeteit. E műveit bízvást mondhatjuk az egyetemes emberi kultúra nem fakuló emlékeinek. Amikor kezdtem megbarátkozni a klasszikus zenével, nem volt divat elismerően szólni oratóriumairól, hangversenytermekben pedig a legritkább esetben voltak hallhatók. Ketten, Ferencsik János és Forrai Miklós mertek szembeszállni a ki nem mondott, de érvényesített tilalmakkal, nekik volt köszönhető, hogy évadonként hallható volt Händel egyik-másik remeke. A Messiást Tamás Alajos vezényletével, a Kapisztrán Kórus és Zenekar előadásában hallottam először, aztán jöttek a többiek, a Saul, a Júdás Makkabeus, a Sámson, és lassan kezdtem otthon érezni magam ebben a csodálatos zenebirodalomban. Lemezeket üldöztem, hatalmas lexikonok Händelről szóló címszavait olvastam, és szomorkásan kellett ráébrednem, hogy sosem lehet teljes a gyűjteményem, hiszen a műjegyzék félelmes terjedelmű. Sokszor feltettem a kérdést: mi az, amiben Händel utolérhetetlen? Mert Bach zenéje az emberi lélek mélyére hatolva kelt imádságos érzést. Mozart és Haydn a teremtett világ egyensúlyából fakadó emberi boldogsággal és reménnyel szembesít, Beethoven titánként ostromolja az egeket, Händel azonban más, s csak dadogva tudom megfogalmazni ezt a másságot. Lényegét az oratóriumok hatalmas kórustételeiben lehet megragadni. Ezekben érezni leginkább a kollektív imádság, az együttes könyörgések kiáltását, ahogy Istent szólítjuk és hozzá könyörgünk, hogy fogadjon kegyelmes jóindulatába, és védelmezzen ellenségeinktől. Vannak művei, amelyek hallatán a szigorú ítészek óvatosan ugyan, de fenntartásaikat hangoztatják. Ilyen például az Eszter című oratórium. Biztosan igazuk van, de ha az utolsó rész döbbenetes erejű kórustételét hallgatom, mindig az az érzésem, hogy helyettem s nálam sokkal hitelesebben imádkozik valaki. Kinek szava már-már az égig is elér. És minél inkább megpróbálta az élet, annál forróbb és erősebb hittel szólongatta Istent. Évtizedekkel ezelőtt érdekes irodalmi vita zajlott arról, ki a nagy költő, és ki a kisebb. Akkor írta Zelk Zoltán, hogy kereknek képzeli a művészek asztalát, ahol békésen, rendfokozat nélkül ülhetnek egymás mellett. Lehet, hogy rosszul ítélek, de Händelt ott látom az asztalfőnél, az emberi művészet legnagyobb alkotói között.
