Intek nekik, hogy álljanak fel. Egyszerre fölemelkednek mindnyájan.
– Imádkozzunk.”
Hallani vélem a tanító urat, amint a rorátéra összegyűlt hívek sokaságával együtt ő is énekelni kezd:
Oh fényességes szép hajnal! –
Kit így köszöntött az angyal:
Üdvöz légy teljes malaszttal!
Éneklés közben „végigreszket” idegein „az a mennyei szent érzés, amely gyerekkoromban áthatott, mikor az első hajnali misén ezt az éneket hallotta.” A második is ősrégi magyar ének a Náray-féle énekeskönyvből, a Rákóczi előtti korból:
Oh nemes ékes liliom,
Szép és gyönyörű rózsa, Mária!
Ki szent malaszttal,
Mint gyöngy-harmattal
Neveltettél óh Mária!
„Bibliai áhítat van az egész templomban. Mert hát szép is volt az, mikor az Úr elküldötte az ő követét a fényes magasságból a názáreti szegény zsidó lányhoz, akinek a neve Mária vala, szép és gyönyörű rózsa, Mária.” De régen volt! Gyerekkoromban adta kezembe apám Az én falum elbeszéléseit. Hol mosolyogva, hol könnyes szemekkel olvastam ezeket a történeteket, s most, évtizedek után olvasom ismét gyönyörűséggel, miközben feltárult előttem az az elveszett, elveszített világ, amelyet a legszebb és legtisztább emberi érzések kormányoztak, s amelynek nemes, emberformáló értékeit egyebek mellett Bartók Béla és Kodály Zoltán nyomozták fáradhatatlanul. Nagy Marci új irhájára egy elhirtelenkedett mozdulattal kilottyantotta a tintát Koszó Jancsi. A kárvallott hirtelen haragjában képen törölte a vétkest. A tanító úr maga elé rendeli mindkettőjüket. „Tudod-e azt, hogy nagy bűnt cselekedtél? – kérdi a nyakleves kiosztóját. – Tudod te azt, hogy az ember arca a lélek virága? Aki az arcot megüti, a lelket üti meg! A lélek pedig Istentől való részünk, örökkévaló!” Vége a haragnak. A két fiúcska együtt indul haza. „Marci előmunkálta a tarisznya aljából a nagy birsalmát meg a bugylibicskát. Az almát kettévágta. Odanyújtotta a felét Jancsinak.” S látom az Egerből Budapestre utazó írót, tarisznyájában jókora házi kenyérrel és oldalszalonnával. Bródy Sándorhoz igyekezett, hogy beszélgessenek a világ dolgairól. Így osztogatta Gárdonyi a szeretet kenyérszeleteit regényeiben és elbeszéléseiben, melyek a XX. század magyar irodalmának fénylő kincsei voltak, ám lassacskán megfakultak. Némi lenézéssel szokták megfogalmazni: ifjúsági író lett, az Egri csillagok, A láthatatlan ember és az Isten rabjai szerzője. Bár az volna! Mennyivel harmonikusabb felnőttek lehetnének, akik Gárdonyin nevelkednek! Mennyivel tisztább, szeretettel átszőtt életet élhetnének! A világ átszáguldott Gárdonyin. Azok a közösségek, melyek emberi megértésre és egymás iránt tanúsított figyelemre épültek, felbontóban, megszűnőben vannak. S velük tünedeznek el azok az érzések és hitek, amelyek mozgatták őket. Nosztalgiával, fájó szívvel figyeljük a változást, abban a meggyőződésben, hogy másként kellene lennie. Lehetne még? Ki tudja… Talán az is segít, ha gyermekeinknek Gárdonyi, Móra Ferenc és Fekete István műveit adjuk kezébe.
