Erőfeszítéssel és az ima erejével

A város nyolc pontjáról és Máriabesnyőről elindulva, a forgalmasabb helyeket elkerülve, csendesebb utcákon, nehezebben és könnyebben járható erdei, mezei ösvényeken haladva jutottak el az öt találkozási állomásra, ahol bezárult a fáradtság „gyöngyszemeiből” az imádság láncára fűzött élő rózsafüzér. Egy-egy szakaszhoz számos plébániai közösség csatlakozott. Érkeztek gyermekes családok, fiatalok és idősebbek, budapestiek, vidékiek, magyarok és hazánkban tartózkodó külföldiek egyaránt. A hosszú sorokban bandukoló zarándokok keresztény hitük megvallásával Krisztushoz hívták embertársaikat, mert meggyőződésük, hogy Isten jelenléte, üzenete emberibbé, értékesebbé teszi a nemzeti közösség életét. Előttük a város, amelyről sok jót és rosszat beszélnek az emberek, amelynek különböző neveltetésű, kultúrájú, világnézetű, vallású, nemzetiségű lakója összezsúfoltan él az egymástól elidegenítő környezetben. Imádkoztak, mert azok között a falak között élnek rokonaik, ismerőseik, gyerekeik, unokáik, szüleik és nagyszüleik, ott élnek azok, akiket féltenek, akikért aggódnak, akik örömet szereznek, akik bánatot okoznak nekik, akiket csak látásból ismernek, akik nélkül nem lenne teljes az életük. Ott élnek a hitet nélkülözők is, akik között sok az olyan ember, aki nem fordulhatott el Jézus örömhírétől, aki nem csalódhatott benne, mert nem is hallott róla – jutott eszembe II. János Pál pápa gondolata, amint a hegytetőről letekintettem a szélesen elterülő házrengetegre. Őértük indultak el a gyalogutak vándorai, mert az Istentől jövő szeretetet a keresztény ember tovább szeretné adni, megnyitja szívét, és megnyitja közösségeit is a rászorulók előtt – mint ahogy Paskai László bíboros oly szépen megfogalmazta az esti szentmisén.  Most még azonban a reggeli készülődésnél tartunk, amikor a korai kelés után a zarándok végigtekint az ég alján, a felhőktől tudakolva, hogy a nap folyamán mennyire lesz kegyes hozzá az időjárás. Készülődtek a zarándokokat fogadó hívek is az egyes állomásokon, hogy kellő mennyiségű étellel, itallal várják a megfáradt vándorokat. Hangoltak a zenészek, az előénekesek torkukat köszörülték, imát mondtak a segítő Szűz Máriához, s az úti áldás után, harangszóval kísérve nekivágtak a város meghódításának. Hódítani indultak áldozattal, fáradsággal, erőfeszítéssel, de elsősorban az ima erejével. Fokozatosan uralkodott el rajtuk az a felemelő érzés, amikor apró szemekként egy nagy egész részeseivé válhatnak. Ezzel az erővel teremtettek eleink hazát, ezzel az erővel védték meg, akár a túlerővel szemben is váraikat, otthonaikat, s ezzel az erővel építhetjük újjá a sok sebből vérző, néha már elveszettnek tűnő nemzetünket is. Mi, keresztények eddig is tettük a dolgunkat. Imádkoztunk. Az Isten előtti felelősségünk tudatában lelkiismeretesen, becsülettel dolgoztunk, „jelenlevővé tettük a szeretetet”, s továbbra is a szeretet segítségével kívánjuk építeni, szolgálni hazánkat. A zarándoklat a mély lelki élmény mellett lehetőséget kínált egymás jobb megismerésére, a keresztény közösség megélésére, a természeti szépségek, értékek felfedezésére, a történelem felidézésére is. „Mária, jó Anyánk, kérünk, hogy nézz le ránk” – visszhangzott a fák között az ének, mert lélekben is Mária vezette a zarándokkeresztet követő híveket a Mária-kegyhelyek oltáraihoz Máriabesnyőtől Máriaremetéig. A Kövi Máriához, a Fogolykiváltó Boldogasszonyhoz, s a többi hasonló titulust viselő templomhoz. Találkozhattak a történelmet idéző romokkal éppúgy, mint az emberi áldozatkészséget magukon viselő újjáépített és modern templomokkal. Felidézhették hajdanvolt apátságok, mint az 1074-ben lezajlott mogyoródi csata emlékére alapított, vagy a XI. századi kánai apátság méltatlanul feledésbe merült bencéseinek életét. Megismerhették a pálosok budaszentlőrinci kolostorának maradványait, ahol a rend mostani tartományfőnöke, Bátor Botond atya fogadta az érkezőket. Élvezhették a budatétényi verbita szerzetesek vendégszeretetét, néhányan együtt zarándokolhattak Teréz anya nővéreivel. Érintették csodás gyógyulások helyszíneit Máriaremetén és Makkosmárián. Elmélkedhettek az ima és a hit erejéről a Fogolykiváltó Boldogasszony kegyhelyén, ahol a trinitárius szerzetesrend tagjai a török harcok idején fogságba esett keresztények kiváltásán fáradoztak. Századokkal később, a világháborúkban foglyul esett hozzátartozókért, ma a szenvedélybetegség rabságában szenvedőkért és családtagjaikért mondanak imát a hívek és a kegytemplomot jelenleg üzemeltető domonkos szerzetesek. Összeér a múlt a jelennel a nagytétényi Donát-hegyen is, ahol nemcsak a magyarság ezeréves honfoglalásáról, hanem a doni áttörésben elesett hősökről is megemlékeznek a sziklára helyezett emléktáblákon. A hegyen magasodó kereszt pedig a szeretet és a megbékélés örömét hirdeti az arra járó vándornak, mint ahogy a jézusi üzenetre emlékeztet minden égbe nyúló templomtorony, útszéli kápolna vagy feszület is. Történelmünk szólal meg a zarándok lelkében, ha feltekint a pestszentlőrinci Fadrusz-keresztre. A feszület a trianoni tragédiát idézi megrendítő erővel. Emlékeztet rá, hogy össze kell tartanunk, mert nemcsak sikereinkben, de kudarcainkban is csak együtt élhetünk tovább. Ha a talapzat földjére lépünk, képzeletben a történelmi Magyarország területét barangolhatjuk be.  A Hargita térre érve elállt a szemerkélő eső, ismét kisütött a nap. Mintha a lelki megújulás pillanatát, az új remény napját akarta volna köszönteni az égen megjelenő szivárvány. A város másik pontján, fönt a Normafa mellett, „szemben” a Parlamenttel ekkor hangzott fel az Istenhez szóló fohász: „Tárd ki az ajtókat és a szíveket, hogy Fiad beköszönhessen!” „Adjon mindenkinek békét az életben, eredményt a munkában, buzgóságot és kitartást az imában, és végül boldog, örök életet.” Alkalma nyílt a gyaloglónak, hogy felfigyeljen az útvonal mentén fellelhető természeti szépségekre, értékekre is. A Róka-hegy geológiai, botanikai ritkaságaira, a Háros-szigetek ártéri erdejére, az utolsó természetes, nagy kiterjedésű Merzse-mocsár gazdag madárvilágára vagy az egymillió évvel ezelőtt keletkezett Tábor-hegyi barlangra, s nem utolsósorban a budai erdőkre, a dombok, hegyek harmonikus vonulatára. Miközben imádkoztak vagy énekeltek, számos más, említésre méltó hely mellett is elhaladtak az élő rózsafüzér zarándokai, de a tudósítónak nincs módja mindegyiket felsorolni. Estére járt az idő, mire a két irányból érkező hívek megérkeztek a találkozási pontokra. A máriaremetei Kisboldogasszony-bazilikában Udvardy György esztergom-budapesti segédpüspök, a nagytétényi Nagyboldogasszony-plébániatemplomban Paskai László bíboros, nyugalmazott esztergom-budapesti érsek, a Havanna-lakótelepi plébániatemplomban Katona István egri segédpüspök, a kerepesi Szent Anna-templomban Varga Lajos váci segédpüspök, a fóti Szeplőtelen Fogantatás-plébániatemplomban pedig Beer Miklós váci megyés püspök mondott zarándoklatot záró szentmisét.