Ilyenkor persze megszólal a „központilag vezényelt” kórus: sok a kórház, fele ennyi is elég volna. (Ezt különösképp azok hangsúlyozzák, akik szívós munkával gyűrték maguk alá a környék egészségügyi intézményeit…) Én legalábbis így látom, bár hozzá kell tennem, nem az én diszciplinám, nem értek hozzá… Nagyobb baj, hogy a jelek szerint azok sem értenek hozzá, akiknek az új, jól működő ellátórendszert kellene megszervezniük. Közben pedig – egészségi állapotát tekintve is – romlik a nemzet, meghaladottnak vélt betegségek szedik áldozataikat, a gyógyszertárakból dolguk végezetlenül fordulnak ki a vásárlók (a patikák is takarékoskodnak, nem mernek készletet tartani), s esetleg még szerencséjük is van, mert nem kellett a szerek árát kifizetniük. Valami óriási baj van ott, ahol a legkiválóbb, külföldön is elismert orvosok fogják a kalapjukat, s odébbállnak, mert nem teljesíthetik esküjüket, nem gyógyíthatják a betegeket. Mi lehet a mélyben, ha a híres szívsebész összetett kézzel könyörög, ne tegyék tönkre az egészségügyet: legyen az – nevéhez híven – az egészséget előmozdító ügy. Mi a magyarázata, hogy fiatal, nagyra hivatott orvosok, ápolók külföldön próbálnak szerencsét? (Már hallom is a megnyugtató szavakat: tapasztalatokkal felvértezve térnek majd vissza. Akiket én ismerek, nem sietik el a visszatérést. Ide…? – kérdezik sokatmondón.) Vajon kényelmességből, érdektelenségből nem mennek orvoshoz az emberek, vagy azért, mert gyakran többnapos program bejutni a gyógyító elé? Mi a fontosabb: a gyógyítás és a megelőzés, vagy a gépbe írt ostoba adatok tömkelege? Miért kell az orvosokat folyvást büntetésekkel fenyegetni (netán megbüntetni)? Miért a gyógyítókat szokás perelni, s nem a rendszer és rendeletek kiagyalóit? Azt javasolnám az egészségügy tisztelt irányítóinak, ne a Hippokratésznek tulajdonított eskü szavait mondassák el, hanem valami ilyesféle, sokkal „korszerűbb” fogadalmat, „esküszöm, hogy a legjobb tudásom szerint takarékoskodom, nem herdálom a drágább gyógyszereket, pontosan töltöm ki az adatokat, nem bírálom feljebbvalóim intézkedéseit…” Hogy ebből a szövegből kimarad a betegek gyógyítása? A tények ismeretében nem csoda… Amikor kiderült, hogy a zseniális finanszírozás „finomításra szorul” – ez a pazar kifejezés azt jelenti: rossz, pocsék, stb. –, megnyilatkozott az illetékes, és azt mondotta: „majd”. Azaz: rájöttek, hogy csődhelyzetet idéztek elő, s már ügybuzognak a dolgok jó irányba fordításán. Mert gyűjtik a tapasztalatokat, és „majd” változtatnak. Hogy mikor, azt a titok homálya rejti. Valamit nem ártana figyelembe venni. Az egészségügy nem fűszerüzlet. Ha ez utóbbi csődbe megy, az szomorú, de nem végzetes. De ha azt az ágazatot taszigálják romlásba, amely valamennyi között a legfontosabb – hiszen életekről és halálról van szó –, az bizony a nemzet egésze ellen elkövetett bűn, amelyre nem egykönnyen születhet feloldozás. Igaz, az illetékesek ezt nem is igénylik.
