Más bajom is akadt ezzel az írásművel. Felrémlett bennem az az emlék, hogy a takarékosság jegyében 35 milliárdot vonnak el az oktatástól, s amint az iskolaigazgatók nyilatkozataiból kiderült: szemléltetőeszközökre például egyáltalán nem jut keret, épphogy kifizetik a pedagógusok bérét. A szerző viszont ekként értékeli a helyzetet: az elvonás „nem érinti az iskolák tevékenységének lényegét”. Én eddig úgy hittem, hogy a lényeg a korszerű és magas színvonalú oktatás-nevelés. Ha a rendszerből kiszivattyúzzák a pénzt, ez a kívánalom nehezen valósulhat meg. Kiváltképp abban a hovatovább átláthatatlan zűrzavarban, amely Magyar Bálinték áldatlan tevékenységének lett az eredménye. Gondolom, az egyetemek rektorai jelentősen felemelt bérezésük (ez is Magyar Bálint ténykedése nyomán alakult így) birtokában nem érzékelik a helyzet drámaiságát. A cikk szerzője hosszan elemzi az irodalom oktatásának általa látott anomáliáit. Igaza van abban, hogy ennek a tárgynak pótolhatatlanok az értékei. „Csakhogy – írja a továbbiakban – szinte kizárólag olyan műveket tanulmányoztatunk a diákokkal, amelyek nagyapáink, dédapáink, őseink életének problémáival foglalkoznak.” A „reformok” jelentős személyiségeket iktattak ki a tananyagból. Hogyan valósulhat meg a magyar nemzeti múlt irodalmának cenzúrázása után az önismeret, az érzelmi és értelmi nevelés egysége, melyeket a szerző – különben joggal – oly fontosnak vél? Ideális a kép, amely elénk tárul. „Vannak nagyszerű lehetőségek… sorozatban rendeznek konferenciákat, tanácskozásokat fontos és égető pedagógiai kérdésekről, üres ház előtt peregnek az előadások.” Miért? „Talán a pedagógusok elvesztették hitüket abban, hogy lehet másféle iskolát létrehozni Magyarországon, elfásultan, és arra koncentrálnak, hogy a szűken vett feladatokat megoldják, és mennek haza.” Egyáltalán nem csoda, hogy belefásultak a nemzet napszámosa szerepbe, és abba, hogy az törli beléjük a sáros cipőjét, aki csak akarja. És belefásultak abba is, hogy naponta kell számot vetniük megélhetési gondjaikkal, olyan megalázó a fizetésük. Csoda, hogy ilyen körülmények között is él a hivatástudatuk. „Az a baj – olvassuk –, hogy amit most erről a fordulatról (a jobboldali politikai fordulatról van itt szó) előre sejteni lehet, az nem egy felvilágosult szellemiségű, européer konzervativizmus lesz, hanem egy nacionalizmusban vagy talán még rosszabb szellemi irányokban megrekedt, csőlátással megvert, centralizáló oktatáspolitika, a dolog lényegét tekintve személyiségellenes, a személyiség szabadságát zavaró tényezőnek tekintő, függelmi politika.” Nem hinném, hogy így történik. Biztos vagyok azonban abban, hogy a jelenlegi, liberálisnak mondott oktatáspolitika leszerepelt. Ha csak a mind gyakoribb iskolai erőszakos eseményekre gondolunk, fölösleges is e fordulat értelmét megkérdőjelezni. A szerző azt a korszakot vizionálja, amikor majd „együtt énekelünk, és masírozunk, esetleg önfeledten feloldódunk valamilyen megképzelt ellenség közös gyűlöletében”. Erre csak azt tudom mondani, ha a fiatalok, amint Kodály Zoltán képzelte, együtt énekelnek, akkor az értékekre nyílnak meg, s nem a jobboldalnak tulajdonított személyiségvesztésre.
