A jelek azt mutatják, a tehetséges fiatal orvosok, amikor megcsömörlenek az áldatlan körülményektől, külföldön kamatoztatják tudásukat. A nevelők nem tehetik ugyanezt. Tűrnek, nyelnek, elviselik a megaláztatásokat, az egymást követő oktatáskormányzatok okozta zűrzavarokat, napról napra rámosolyognak a bölcsődés, óvodás gyerekekre, megpróbálják helyettesíteni a kisdiákok szüleit, s legjobb, folyvást gazdagított tudásuk szerint oktatnak a felsőbb osztályokban, gimnáziumokban és egyetemeken. A jutalmuk? Hajdan – és talán ma is – a gyerekek szeretete és a jól végzett munka tudata.
Úgy hittem, s ezt hirdettem is, tanítani és nevelni a legszebb hivatás. Álmomban sem gondoltam, hogy megverik, fenyegetik a tanárokat és tanítókat, s hogy ezeket az ügyeket vállvonogatással, cinikusan el lehet intézni, s a tettet azzal mentegetni, hogy a sértett alkalmatlan a tanításra. Azt már korábban tapasztaltam, hogy az oktatás-nevelésügyben arcpirítóak a fizetések, s már a tanárnak készülő egyetemisták is a jobban fizető állások felé kacsingatnak, s azt is tudom, hogy az ünnepélyes tanévnyitón az illetékesek által elzengett szónoklatok éktelen blöffök, a hálásan elrebegett köszönő szavaknak pedig nincs hitelük. Mégis az a meggyőződésem: ez az egyik legszebb hivatás, amely még szebb is lehetne, ha művelői függetlenedhetnének a helyi és országos hivataloktól, s visszaállna egykori tekintélyük, amelyet a magyar nevelésügy olyan nagyságai szavatoltak, amilyen például Eötvös József volt.
Eötvös óta, néhány év kivételével, lejtmenetben volt és van az oktatás- és nevelésügy. A folyamat végpontját nem láthatjuk. Mégis… Mégis van ebben a hivatásban leírhatatlanul szép és követésre érdemes. Ha önmagunkat szemléljük, olykor hirtelen melegség támad szívünkben, egykori tanítóink, tanáraink mozdulatára, szavára ismerünk, melyek egyéniségünk részévé váltak, kitéphetetlenül. Éjszakánként, éber óráinkban emlékezetünk vásznán felbukkan némelyikük arca, hangjukat is hallani véljük. Pogány János tanár úr hangját hallom, Fekete Antal tanár úr sétál a riadt nebulók között, és a vázlatot követeli, s Gál István tanár úr pillant végig rajtunk, gyerekein, akiket úgy szeretett, hogy követelt tőlünk, s mi a röpködő elégtelenek között is éreztük gondoskodó figyelmét.
Ha apám egyetemi barátaival, Zimándi Piusszal, Magyar „Pistával” üldögélt anyám pogácsái fölött, egy-kettőre Horváth Jánosra, a legendás professzorra terelődött a szó. Ha Juhász Gyula, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső egyetemi éveikre emlékeztek, Négyesy László neve került elő újra meg újra. Ha a magyar nemzetté válás történetében szemelgetünk, bencés, majd ciszter, piarista nevelők és tanítók kelnek életre. Mert a tanítók, tanárok és nevelők minden korszakban olyan lelki, magatartásbeli mintát és többletet adtak, amit a tankönyvekből nem lehet megtanulni. Miközben erre az írásra készülődtem, kinéztem balatoni nyaralónk egyik ablakán. A ház előtt épp a gyerektábor tagjai haladtak a strand felé. Leghátul az egyik tanárnő, mellette aprócska fiú. A gyerek egyszer csak felemelte kezét és a tanárnőébe helyezte. Az egymáshoz tartozás biztonságával haladtak tovább.
