Az öröm illan mindenesetre egyik legjellemzőbb és legszebb műve. Mint aki elkésett, s már csak nyomaiból következtethet arra, hogy imént itt volt az öröm:
Itt volt hát? – oh Öröm, Öröm,
Egy szóra még! egy perce még!
Oh mondd, az ég fenn úgye kék
S az élet méze nem űröm?
Krisztus az imént diadalmenetben vonult be Jeruzsálembe. Ünneplők, lelkesen kiáltozók az út mentén, sokan arra gondolnak, megérkezett a Csodatevő, aki megszabadítja Izraelt az elnyomó rómaiaktól, vége a szolgaságnak! Aztán lassan-lassan lehanyatlik a nap. Pálmaágak hevernek az úton, az ünneplők elszélednek. Várják a hívást, a fegyverbe szólító jelet. De a jel késik. Egy-két kései hazatérő siet az utcán. Azt kérdik maguktól, miközben meglapulnak, ha őrjárat közeledik, „itt volt hát?”, s vajon bizonyságát adja majd, hogy „az élet méze nem űröm”? Ők is homályosan láttak. Emberi, e világi reményeket dédelgettek, s képtelenek voltak a jelenségek mögött megpillantani a lényeget. Őket is, mint annyi más embert a lélek betegsége sújtotta, amelyről így írt Izaiás próféta.
Szemüket elvakította
És megkérgesítette szívüket,
Hogy szemükkel ne lássanak,
Szívükben értelem ne legyen, és meg ne térjenek,
Hogy meggyógyítsam őket
Az imént még ünnepeltek. Hozsannát kiáltottak. S most felmerül bennük a kétség, nem csalódtak-e? Tényleg ő az a Szabadító, akit vártak? Sóhajtoznak, siránkoznak: „oh Öröm, Öröm. Egy szóra még! egy percre még!” De ez az öröm csalóka. Elmerül az e világra irányuló eszmék növekvő homályában. „Már csak rövid ideig marad köztetek a világosság. Addig járjatok, amíg van világosságotok, nehogy elborítson benneteket a sötétség. Aki sötétben jár, nem tudja, hová megy” – mondja Jézus (Jn 12,35). Ha megőrizzük lelkünk nyitottságát, mintha egy titokzatos erő világítaná meg a sötétséget. Megint Tóth Árpádtól idéznék, irodalmunk egyik legszebb verse, az „Isten oltó-kése” befejezéséből:
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom.
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült orcád-fényű arcom.
A fáról szemléljük a bevonuló Jézust, a menetet – ahogy Zakeus tette korábban. A kíváncsiság hajtott föl az ágak közé. És némi félelem. Nem lehet tudni, ki a besúgó a tömegben. Ki lesz, aki majd jelenti a főpapoknak és a farizeusoknak, hogy mi is ott voltunk, és akkor lőttek az előmenetelünknek, a kitüntetésünknek. És akkor fölnéz. Hirtelen tekintete fénysugarába kerülünk. Most már biztosan tudjuk, hogy az ég fenn kék, „s az élet méze nem űröm”.
