Szerencsére Hajdó István rendelkezik azzal a képességgel, hogy otthonossá tudja tenni, s az imádság erejével belakja a barátságtalan környezetet is. Nemcsak a kisebbségben élők köztudott, az egész világon jól ismert problémáira gondolok, hanem Pál apostol Timóteushoz írt második levelének Cs. Varga István által idézett gondolatára is: „Jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg.” (2Tim 4,3-4.) A beszédek elmondójának tehát egyszerre kétfelé kell képviselnie az evangéliumi igazságokat, s igazi fegyvere a szeretet, amely némelyek meggyőződése szerint erőtlenség. Bármilyen alkalommal hangzottak el a homíliák, a szeretet és a hűség az a két magatartásforma, amelyet szertesugároznak.
Miközben a könyvet olvastam, többször fölmerült képzeletemben az egyik kivételesen szép és hiteles költemény emléke: Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban című verséé, amely az imént említett hűség megejtően hiteles vallomása. Hajdó István sokszor és nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az erdélyi magyarság megtartója, erőt adója az a hűség, amely történelme során, tragédiái és veszteségei során is megőrizte a jövőnek. Mert az itt élők és nagyjaik tragédiák és drámák sokaságát élték át és szenvedték végig, de Isten kegyelmével átvészelték a bajokat, s mert e kegyelmet olyan elkötelezett hívők esdették ki számára, amilyen Hajdó István is, minden korban erősen élhetett bennük a remény, a megmaradás hite és az egymás iránt tanúsított szeretet biztonságot adó érzése. Az egyik beszéd mintha perlekednék Nietzsche ma is időszerűnek vélt gondolatával. Isten nem halt meg, hanem „él, és ott van a szívekben”. Ebben olvassuk: „Valamikor a természetben az embert minden az Istenre emlékeztette, ma az ember a természetben is a saját művét szemléli.” De van-e bármi értelme annak, hogy Istent száműzni akarjuk életünkből? A jelek szerint az lett ennek a gőgnek eredménye, hogy megszabadulhatott az emberiség a tízparancsolat tilalmaitól, ám közben eltékozolta azokat az életelveket is, amelyek értékessé, telítetté teszik létünket. Ezeket az elprédált, elvesztegetett értékeket mutatja meg beszédeiben Hajdó István. Ezeket állítja vissza az elkötelezett keresztény élet középpontjába. Ezekről bizonyítja nagy erudícióval, hogy tartást és célt adnak, s hogy az élet teljességének alapjai. Valóban Isten szavát halljuk, s a hallgatókkal együtt mondhatjuk: „nekünk is jó vele lennünk”.
