Mert egyfelől ott a feltartóztathatatlan globalizáció, a mind átláthatóbb nagyvilág, amelynek tempóját a legnagyobbak és leggazdagabbak diktálják, de mit ér ez a világ a kis népek által belakott szigetecskék és ezek termése nélkül? Puszta és kietlen az a világ, amelynek nincsenek ilyen szigetei. De ezek a szigetek sem értékhordozók, ha hiányzik életükből a kis és nagy lakosok hiteles nevelése.
Hámori József Kína, Japán és Korea szédületesnek mutatkozó technológiai fejlődése kapcsán arra figyelmeztet: „Náluk alap a nemzeti kultúra. Ők azt mondják, olyan iskolák kellenek, amelyek harmonikus személyiségeket tudnak nevelni.” Ennek alapfeltétele a hagyományokat őrző, azokra építő oktatási rendszer, amely kiegyensúlyozottá, önérzetessé formálja a személyiséget. A nevelési módszernek alapvető eleme valamilyen világnézet kialakítása. Volna mire büszkének lennünk! De a példaadó személyiségek, a nagy tudósok és felfedezők, akik előbbre vitték a világot, lassan a tankönyvekből is kikopnak, s fakul a nemzetépítés és -gazdagítás kötelme is, amelynek szép megfogalmazását Illyés Gyulától idézi az akadémikus:
Ha romba dőlt is, újrarakható
Kert, ház, haza;
Csak egy a titka: kezdd el,
Fiadnak kell folytatnia.
Bár meghallanák a nevelésés oktatásügy felelősei és a tankönyvek írói Hámori József figyelmeztetését! „Úgy gondolom, Magyarországnak jövője csak akkor lehet, ha a keresztény elvek alapján próbáljuk meg újjáépíteni. A XXI. század vagy keresztény lesz, vagy semmilyen, mondta az eredetileg marxista, de később De Gaulle minisztereként nagyszerű dolgokat produkáló író, André Malraux, aki megújította Párizst és a francia szellemi életet.” Ha apám Rómában járt, mindig elbűvölve emlegette Szőnyi Zsuzsát, a kinti magyar értelmiségieknek és kiérkezőknek testi-szellemi táplálékot adó Triznya-kocsma lelkét, a festőművész, Szőnyi István leányát, kinek férje, Triznya Mátyás szintén festett. Apám még egy tárcát is írt Tündér Rómában címmel a „kedves Zsuzsáról” (csak így emlegette). E tündér társaságában még Márai Sándor is felengedett (leveleik ebben a kötetben is olvashatók), rendszeres vendége volt az emigráns magyarság összefogója, Cs. Szabó László, a vatikáni magyar rádió akkori vezetője, Szabó Ferenc, a tüneményes bencés szerzetes, Békés Gellért, a fiatalabbak közül Sárközy Péter professzor, és hosszan lehetne folytatni a sort. Elsősorban Szőnyi Zsuzsa jóvoltából ott is kialakult egy kis magyar sziget. „…mi magyarok vagyunk Rómában” – mondta beszélgetőtársának, s ebben a kijelentésben ugyanazt az öntudatot éreztem, amelynek fontos voltáról Hámori József beszélt. „…hiába van az ember külföldön, igazából csak a honfitársaival érzi jól magát”, mert „értjük egymást” Ez az értés a megértés kezdete. Ehhez is ösztönzéseket ad mindkét könyv.
